A Világ: V Fejezet

A Világ

V. Fejezet

A Kopott Medál

Viszonylag kevés időt töltök a saját otthonomba. Ott már nagyon kevés látni való akad számomra, mindenhol régi emlékek amiket már több ezerszer láttam. Fiattal koromba még mániám volt, hogy minden Léleklenyomatom amit én hagytam hátra az valahogy kapcsolódjon az otthonomhoz. Mert hát milyen jó is lesz majd mindig vissza nézni azokat.

Bár ha teljesen őszinte akarok lenni már kurvára unom a 8. szülinapom, az első szájra puszi se okoz már akkora izgalmat. Az első csók ügyetlenségei meg egyenesen megnevettetnek. Annyira ártatlan voltam még akkor, tényleg elhittem, hogy majd az a lány lesz számomra az igazi. Szinte még emlékszem, hogy mennyire elterveztem közös jövőnk. Hittem még abba, hogy az tényleg úgy lesz. Igazán nagy kár, hogy az én „tehetségem” nem a jövő meglátása, hanem a múlt hullámainak felfogása. Mennyivel könnyebb lenne az életem. Az ismerkedésnél sokkal egyszerűbb lenne. Persze így se rossz, mégis csak elég hatalmas előnnyel indulok, tudom, hogyan is szereti a másik. Persze jobb lenne megtudni, vajon képes lesz-e elviselni az „Áldásom” vagy pedig sikítva fog elmenekülni, esetleg hívja a zárt osztályt. Sajnos volt már rá példa. Bár az igazán örültek és a magam fajta Téboly előtt állók közt van egy igen nagy különbség. Mi tudjuk mit is akar hallani a doktor bácsi és persze szemrebbenés nélkül hazudunk ahogy kell. Mi teljesen normálisak vagyunk, csak hát a sok meló, a stressz és a sok szarság teljesen kikészített. Manapság bármit rá lehet kenni arra, hogy sok a stressz. Ez aféle Joker kártya, bármikor kijátszható és a legtöbb helyzetből ki is húz.

A mai is csak egy egyszerű sétálós nap. Mindig próbálok valahogy új helyekre keveredni, hát ha sikerül egy igazán értékes Léleklenyomatott találnom. Bár azt hiszem ez elég érdekes helyzet. Keresem a Léleklenyomatokat, amikből ha túl sokat láttok valószínűleg magával ragad a Téboly. Azt hiszem ezt hívják öngólnak. De ez is a túl sok stresszből adódik…

Gondolat menetemet egy érdekes Léleklenyomat ragadja meg. Egy szív alakú üvegmedál, ami ott hever egy lépcsőház lépcsőjén. Szép nagy darab az már igaz, bár egyértelműen látszik, hogy nem egy mai darab. Több helyen a fényezés már lekopott róla, a lánca is látott már szebb napokat és maga a szív is elég karcos már. Nem tudom kinek a mellkasán lehetett, de tuti üvegszőre volt.

De az a Léleklenyomat ami hozzá van tapadva egyszerűen magával ragadó. Hív, hogy lássam, szinte követeli, hogy a részesem legyen. Nos nézzük, jó eséllyel még több Léleklenyomat a Tébolyba fog kergetni, talán el kellene engedni ezt és hagyni hadd menjen útjára. Ez lenne a józan ítélőképességgel  megáldott normális ember döntése lenne… de hol vagyok én normális. Magamhoz ragadom ezt a medált és magamba szívóm a rá ragadt Léleklenyomatot. Magával ragad és már kezdődik az ismerős érzés. A mély bizsergető áramlat ami egy másik élet képei közé visz.

Egy újabb ébren töltött este. Egy újabb magányos este. Azt hiszem az én életembe ezek már szinonimák. Hol is kezdődőt el az egész szerelmi bajság. Így jobban bele gondolva mindig elég különc srác voltam. Mindig szerelmes voltam, de igazán soha. Azt hiszem én az a Romantikus fajta vagyok. Ha szeretek akkor igazán szeretek, ez bár jól hangzik, de ahányszor már fejemhez vágták, hogy sok vagyok lassan ideje lenne komolyan elgondolkoznom rajta, hogy tényleg így van-e… Tényleg nem vagyok egy egyszerű eset.

Emlékszem még az első Szerelem ártatlanságára, még óvodába… így jobban vissza emlékezve nem is volt az annyira ártatlan, felnőtt fejjel zavarba ejtően korán kezdtem a szakmát. Még szerencse, hogy ezután egy nagy szünet következet. A következő általános iskolás barátnőmmel talán a szájra pusziig jutottunk. Na itt ártatlan voltam még, nem úgy mint oviba, te jó ég, tényleg elég beteg voltam akkoriban… de ez az általános iskolás szerelem is véget ért, majd jött egy pár év szünet a következő barátnőmig, persze közbe is szerelemes voltam folyamatosan, bár mint az rám egyre jobban jellemző hiába. Mindig sikerült megtalálnom azt a lányt akinél igazán semmi esélyem se volt. Ehhez kifejezetten úgy érzem, hogy őstehetségem van.

Persze jött egy nagy áttörés. Újra kéz a kézbe egy lánnyal. Olyan jó érzés volt újra tartozni valakihez, végre nem egyedül lenni. Hülyeség így gondolni vissza és talán tényleg csak az évek teszik szebbé az emléket de tényleg Szerettem őt. Mégis amikor szüntet kért úgy döntöttem, hogy vége. Sokszor bántam már meg és sokszor bele gondoltam, hogy mi lett volna ha… de talán így a legjobb, mert ami ezeket követte azok is szép emlékek…

Pár év ismét eltelt és én folyamatosan egy lányra koncentráltam. Elég félénken, így vissza gondolva oviba sokkal menőbb voltam… de végül ennél a lánynál is sikerült célba érnem. Igen ám, de életem egy nagy fordulópontja ekkor jött el. Egy távoli város főiskolájára vettek fel. Próbáltuk persze ezt a távkapcsolat dolgot de nem igazán működött. Neki is én adtam ki az útját. Talán ha nem kerülök másik városba teljesen máshogy alakul az életem. De az amit az a város adott több mint amit valaha álmodni mertem. Így vissza gondolva életem egyik fő forduló pontja volt az a város. És nem csak azért mert életem legszebb szerelmes és leggonoszabb nőjét sodorta utamba az élet.

Felkelek az ágyamból és elkezdek keresni egy régi emléket. Egy régi medált amit életem legszebb nőjének adtam születésnapjára és amit szakításkor hozzám vágott. Az a nő volt számomra a minden. Mai napig nem tudom, hogyan is alakult úgy a sorsom, hogy pont mellé kerültem. Neki voltak a legpuhább ajkai amit valaha csókoltam. Életem legmeghatározóbb Vörös nője. Nagyon szeretem és ráadásul nagyon hülye is voltam. Így vissza gondolva nem is csoda, hogy véget ért. Respect neki, hogy addig is bírta mellettem. Számomra Ő volt a vadászgép amit mindenki vezetni akart, egy csoda ami teljesen magával ragadott. Számára jó eséllyel csak egy amatőr lehettem aki próbálkozik nála, egy újabb civil. Neki csak egy újabb srác voltam a sokból, de nekem Ő volt az egyetlen a sok nőből. Volt. Vége lett persze ennek is, meglepet volna ha ne mér véget.

Manapság gyakran rá nézek a neten és néha beszélünk is. Boldog. Olyan boldog ami mellettem soha nem lehetett volna. Persze dacból szakítás után kerítettem egy másik aranyos vörös lányt. Aranyos lányka volt. A maga módján őt is szerettem, de ez se tartott sokáig. Bár igaz ami igaz az ágyba nagyon készséges volt és tehetséges volt a szája, a szexet így még nem élveztem. De valami hiányzott és úgy éreztem véget kellet vetnem az egész kapcsolatnak.

Ami ezután jött azt hiszem valamiért büntetés amire nagyon is rászolgáltam. Szerelmes lettem újra, de úgy igazán. A Vöröst is magam mögött hagytam és csak őt akartam az én kis Édesemet. Jó volt vele minden, elhülyéskedtünk és szerettem. Erre pedig mindennél nagyobb szükségem is volt. Nem tudom, hogy lehet-e elég idősnek lenni egy szülő elvestéséhez. Ezért is érzem úgy, hogy anyukám túl korán ment el. Akkoriban diagnosztizáltak nála egy rossz indulatú daganatot, ami csak terjedt és terjedt.

Szörnyű időszak volt. Suliba záró év, rengeted beadandó és zárthelyi. Odahaza anyu ápolása. Azt hittem, hogy csak az Ő ölelése tarja bennem a lelket, csak azért nem esem szét mert ő ott van nekem. A kórházba tett ápolások után mindig igyekeztem hozzá. Nem érdekelt ha órákig kellet ülnöm a vonatba amíg a lefagyott váltót megoldja a MÁV. Engem csak az érdekelt, hogy ott legyek mellette, hogy kicsit hozzá bújak. Megnyugodtam és egy pillanatra ilyenkor eltudtam engedni mindazt ami nyomasztott. Egy kis időre újra szabadnak éreztem magam. Nagyon szerettem, bolond voltam.

A technikának vannak jó oldalai is, de az biztos, hogy rossz is. A kemó nem egy vidám dolog, főleg az utána jövő dolgok. Tartani a tálat az előtt aki felnevelt és aki a világot jelentette, majd egy a hasából kilógó csövön át megetetni… majd kis szünet után újra tartani a tálat.

Egy ilyen szünetbe történt, hogy elővettem a telefonom és megnéztem írt e az én szerelmem. Írt… ott és akkor szakított velem és kijelentette, hogy soha többé nem találkozhatunk. A mai napig nem értem miért is. Azt mondta, hogy még a Vöröst szeretem. Ez nem volt igaz, nekem Ő volt az egész világ… de ott és akkor valami meghalt bennem. Valami eltört amiről tudtam már akkor is, hogy nem lesz valami egyszerű helyre hozni.

Persze ilyenkor mit is tehet az ember, leissza magát a sárga fölig és mély depresszióba süllyed, erre pedig pont alkalmas volt egy koli buli. Elegendő pia után félre vonultam és leültem egy lépcsőre. Tudtam, hogy arra senki nem jár és magam lehetek a fájdalmammal. Soha nem mutattam ki ha bajom volt. Amikor megtudtam anyu betegségét is elmentem futni. Bár a barátaim meg nem voltak hülyék sejtették, hogy esőbe, novemberbe magam jó kedvéből nem mennék el futni. Így volt ez most is. Valahogy rám találtak és helyre raktak. Soha nem tudom nekik ezt megköszöni amit aznap este értem tettek.

Utána megpróbáltam egyből találni egy barátnőt. Kutyaharapást szőrével. Persze nem jött össze, de legalább ezzel a projekttel plusz a barátaim segítségével tartottam magam. Persze anyu halála így is megrázott. Persze mivel a sors nagyon szeret ez a záróvizsgáim hetén történt. Aznap reggel senki nem volt bent a koliba, majdnem magam voltam. Csak én érkeztem vissza ilyen hamar, hiszen tanulni akartam még egy kicsit a vizsgámra. Azon a szörnyű reggelen történt valami jó is. A Vörös akitől már semmit nem vártam ott volt nekem, vigyázott rám amíg a barátaim vissza nem értek. Nem lettem belé újra Szerelmes, de a mai napig Szeretem. Hálás vagyok neki, mert megmentet. Tényleg kár, hogy egy életre elvágtam magam nála.

Ez a hír után magamba fordultam egy kicsit, persze nem sírtam. Nem, sikeresen levizsgáztam a legjobbak között. Több sebből vérző szívvel, de mosollyal az arcomon, nem lefagyva csak határozottan. A barátaimat leszámítva senki nem tudott semmit. Én voltam a megtestesült nyugalom, senki nem értette, hogyan is csinálom. Persze a bizonyítvány átvétel utáni bulin megint megtörtem. Azt hiszem az alkohol fogyasztás lelki válság esetén nem a legjobb. Szerencsére egy kedves barát akkor is ott volt velem… amikor azt mantráztam magamnak, hogy nem szabad sírni ő bejött könnyes arccal, rám nézet és annyit mondott, hogy sírj… és én hallgattam rá, karjai közt kisírtam mindent magamból miközben ő vigasztalt és sírt velem együtt… ekkor lett Ő életem legfontosabb élő nője…

Lassan felöltözök és a medállal a kezembe lesétálok a lépcsőház elé. Leülök egy sörrel a kezembe és tovább gondolom a múlt eseményeinek menetét.

Miután kijöttem az emberkerülő állapotból újra elkezdtem a Szerelmet keresni. Sok jelöltem volt, de egyiknél se értem célba. Persze itt is volt két Vörös. Két igazán szép szemre való Vörös, mind a kettő lelkem egy egy darabjának másával. Hasonló fájdalmakkal és rengeteg hasonlósággal. Persze ma már mind a kettő kerül. Erre a gondolatra elmosolygok és nagyot kortyolok a sörömből.

Volt még egy igen jelentős időszakom, a sors egy érdekes fordulatának köszönhetően egy aféle Tankcsapda- Mindig Péntek helyzetbe kerültem. Elég sokáig voltam ebbe a helyzetbe, de nagyon nem bánom ami történt. Megtudtam, hogy engem tényleg lehet szeretni, hogy igen is tényleg vagyok olyan jó, hogy egy Nő velem legyen. Én Jó vagyok… de tényleg… Szép időszakvolt. Simán alázza az ovis éveim. Meg úgy az eddigieket szerelmi téren.

Persze ez is véget ért és most itt ülök egy sörrel a kezembe. Azóta is próbálkoztam és bármilyen meglepő hiába. De ma este rá jöttem valamire, valamire amit ez a medál jutatott eszembe.

Egy emlékezetes kapcsolatom se úgy született, hogy én hú de nagyon akartam. Csak jött. És bármit is tett tönkre bennem a szívtelen nő már helyre állt. Én már Újra képes vagyok szeretni, mint Mindig Péntek Pasi ezt megtanultam, hogy igen is alkalmas vagyok arra, hogy valaki számára boldogságot okozzak.

Holnap eldobom mindazt ami régen jellemzett engem, eldobom a nevem és mind azt ami régen annyira úgy gondoltam. hogy ettől leszek én ÉN. Itt az ideje letenni a medált és valami újat kipróbálni, csak élni és arra koncentrálni ami van és nem amiatt aggódni ami nincs. A Nincs majd Lesz és a Lesz majd elmúlik. Nem szabad felcserélni és a leszért élni miközben elsiklunk a afelett ami van.

Leteszem a sörömet és elindulok. Most halt meg életem egy része azért, hogy valami új vegye át a helyét. Valami más, Valaki más… Már ideje elengedni a bosszút és a kétségbe esést.

Nem vagyok valami érzelgős típus, de az emlék végén egy könny csepp csurog le az arcomon. Remélem sikerült neki új életet kezdeni.