A Világ VI Fejezet

A Világ

VI. Fejezet

Az örök kaland.

Mint minden sétám ez is egy korház közelébe sodor. Már egyszer végig gondoltam egy nagyon ide illő kifejezetten lelkesítő gondolat menetet, de akkor ennyibe hagytam a dolgot. Bár a legutóbb egy igen szép Léleklenyomattal lettem gazdagabb és egy jó öreg ezüst dollárral. Elég szép emlék képek fűznek hozzá, azóta is újra éltem egy párszor, bár azt hiszem ez még közelebb fog vinni a Tébolyhoz amit már szinte a lelkemen érzek.

Lélek, érdekes, hogy ez az egyetlen állandó ami az ember maga után hagyhat. Építhet bármekkora házat, meg tehet több ezer csodát, vagy akár ő lehet a világ legszörnyűbb embere, de a végén úgy is csak maga a lelke marad meg a világ végezetéig. De vajon minden lélek jó helyen van ott ahol most? Nm lehet, hogy valaki a szíve mélyén egy teljesen más Világ részese lenne? Néha bele gondolok én is milyen lenne normális emberként élni, mennyivel egyszerűbb lenne, de utána arra jövők rá, hogy ha így lenne akkor most nem én lennék én. Minden kereszt amit a hátamon viszek az tesz engem önmagammá.

Bár ez egy nagyon érdekes gondolat menet ami kivételesen nem a tébolyhoz visz közelebb egy sokkal érdekesebb dolog ragadja meg a figyelmem. Ilyet eddig még nem láttam! Ami az én szemeimmel elég nagy szó. Régen olvastam már róluk, de valahogy soha nem tudtam hinni a létezésükben. Egy Gardener's soul, azaz lélekkertész. Egy egyszerű lebegő energia ami képes egyik dimenzióból a másikba utazni. Egy kosárlabda méretű lebegő kék színű energiagömb. Képes magához csatolni egy lelket és egy másik síkra vinni. Régen úgy gondoltam ők visznek minden lelket a túlvilágra, viszont túl sok halált láttam már ahhoz, hogy ezt sokáig így gondoljam. Eddig a percig meg voltam győződve róla, hogy vagy nagyon rég kihaltak vagy soha sem léteztek. Erre itt vagy egy pont a szemem előtt, olyan ritkaság ez amit el se tudok hinni.

Talán csak álmodok? Vagy idő előtt ragadott magával a Téboly? Nem, ébren vagyok és a napom eddigi részéből ítélve a józanságom is megvan még és nem is ittam ma még semmit. De akkor ezek szerint a Gardener's soul tényleg létezik.

Lassan ellebeg mellettem és még csak most veszem észre, hogy egy Léleklenyomat van hozzá ragadva. Talán az előző utasának az emlékei. Milyen lélek lehet az amiért egy ilyen legendás kertész jön el? Tudnom kell! Nem lenne szabad ennyiszer használnom a képességem, hiszen a napokban volt még csak az a Léleklenyomat a Kopott Medállal, de ennek a hívásnak nem tudok ellent mondani. Megérintem óvatosan a Léleklenyomatott és már kezdődik is az utazás egy másik élet emlékeibe.

Nagyon fáj mindenem, egy ideje már nem engednek el sehova az orvosok. Ez mondjuk annyira nem nagy újdonság az elmúlt pár évben is nagyon óvatosak voltak velem elég különleges beteg vagyok számukra. Az első vizsgálatokon az orvos még poénkodot, hogy majd egy betegséget fognak elnevezni rólam. Hát kiderült, hogy a betegségemnek már van neve. Na jó teljesen őszintén megvallva több betegségem is van több bonyolult latin névvel, rá kellet jönnöm, hogy minél ritkább egy betegség a hétköznapi életbe használatos neve annál bonyolultabb, ebből adódik, hogy a nátha nem egy komoly betegség. Bár a Spanyol nátha az, azt hiszem egy újabb elméletem mehet a kukába. Pedig egész ígéretes volt.

Nincs sok barátom, mondhatni kevés, az életmódom ezt nem teszi lehetővé és bele gondolva ki akar magának pár évre barátot, hogy utána részt vegyen egy temetésen? Bár ha van tor akkor megéri. Sokan nem szeretik a morbid humorom, de én vagyok ilyen helyzetbe, jogomba áll poénkodni a saját helyzetemen. A humorom az egyik ami tartja bennem a lelket. De van valami amit ennél is jobban szeretek és sokkal többet segített. Az animék világa. Imádom nézni az animéket, vagy épp olvasni a mangákat, nekem már zsigerből jön a Baka vagy a Kawai . A macskámat meg már rég csak Neko ként szólítom magamhoz. Nem is tudom már mennyit láttam vagy mennyit olvastam. A kórházban töltött idő egyetlen előnye, hogy elég sok szabad időm van.

Eleinte könnyű volt, mert mindig volt következő rész. Persze a kevés epizód számmal futó animák vagy mangák mindig hoztak ki néhány ovát ami a történet hőseit mindig új helyzetbe hozza, vagy ha a hivatalos készítők nem is írnak új történetet egy két fan mindig van aki ír egy egy érdekes fanficet. Ezeket is mindig hatalmas odaadással olvasom és persze értékelem is. Azok a közösségek szeretnek is, jó volt néhány arccal találkozni pár Conon bár már oda se engednek az orvosok.

De mindközül kedvencem a Fairy Tail. Nagyon szurkolok, hogy még a halálom előtt véget érjen. Nem akarom, úgy bevégezni, hogy nem jutok el Natsu kalandjának a végére. Minden hétfőn lesem a Naruto-kun honlapját, hogy felkerült-e az új rész. Komoly pánikot okoz amikor pár napot késnek, de olyankor meg újra nézek pár részt. De amikor felkerül habozás nélkül neki esek és olvasok. Egy ideje már a Manga átvette a helyet, mert hát az előrébb jár, az én helyzetemet elnézve ez nem egy elhanyagolható szempont.

Megkaptam a mai nap utolsó adag gyógyszerét, lassan ideje aludnom. Oldalra fordulva egy érdekes kék fényt láttok közeledni, olyan mint egy spiritball. Meglepődnék, de ennyi anime után nem meglepő, bár szólhattak volna, hogy az új gyógyszerem hallucinációt is okoz. Ez a kék kis labda egyre közelebb jön és én egyre álmosabb leszek és ahogy hozzám ér mély álomba zuhanok.

Itt állok a Magnolia vasútállomás peronján. Annyi szép emlék köt ide, hogy Natsu hányszor rinyált, hogy ő nem akar vonattal utazni, amikor megalapult a Fairy Tail legerősebb csapata és együtt indultak útnak. Pont itt gyülekeztek. Amikor Wendy először ment el egyedül egy munkát telejsíteni… oh mennyi emlékezetes vicces pillanat, Natsu ekkor ragadt a vonaton és utazott napokig, ami az ő betegségségével elég szörnyű lehetet.

Szinte fejből tudom, hogy innen hogyan juthatok el a céh épületébe. A kérdés már csak az, hogy a parkon át menjek ahol Gazille egy fához szegezte Levy csapatát és ahol később Laxus leverte rajta, vagy ha már Laxus akkor talán jobb lenne a Caldia székesegyházat útba ejteni ahol a céh történetének legnagyobb belső csatája zajlott le. Kicsit nagy kerülő lenne, de akár Lucy albérletét os útba ejthetném, talán én is sétálhatnék úgy a part szélén úgy ahogy Ő szokott, talán rám is rám szólna a csónakból az a fickó, hogy vigyázzak magamra, kár hogy róla nem tudunk meg többet. De ha már itt vagyok beszélhetnék vele is milyen a legnagyszerűbb városba élni, ott ahol a legerősebb és legjobb céh is honol, a Fairy Tail.

A lábam automatikusan elindul a céh otthona felé, az utcákon járva ezer és ezer újabb emlék jut eszembe ahogy ez a szedet vetet kis család az ügyeit intézte. Az a kisgyerek is rám integet aki miatt Gray annak idején bevállalt egy teli találatot Bixlowtól. A sikátort is felismerem ahol Juvia elfogta Lucyt és ahol Gazille lenyomta az akkor még erőtlen Lokit. Mennyi szép emlék, pedig csak olvastam nagyját és persze utána ahogy kijött animábe meg is néztem.

Megérkeztem a céh kapujához, a szívem csak úgy kalapál mint ahogy azt már jó ideje nem tette. Átlépek a boltíven, be az ajtón. Nem hezitálok. Ott van mindenki a céhből, ott ülnek és beszélgetnek. Mindenki itt van! Az összes hősöm, el se hiszem.

Álmélkodásomat egy ismerős hang töri meg, maga Mirajane szól hozzám. Az a Mirajane akit csak a démon ként ismernek, az aki annyit volt címlapon.

- Szia téged mi szél hozott a Fairy Tailhez? Ha melót hoztál kérlek rakd ki a falra.

A torkom kiszárad, a lábaim remegtek de minden félelmem ellenére kimondtam.

- Én…Én csatlakozni szeretnék a céhez. A Fairy Tail tagja szeretnék lenni.

- Mester? Gyere ide, ez a fiatal vándor a családunk tagja szeretne lenni.

A pultról lepattant egy alacsony öregapó. Te jó ég, tényleg ennyire kicsi lenne? Maga Makarov mester jött felém, a tíz szent mágus egyike, a család apja, az aki az életével is védi a gyermekeit. Akinek ereje páratlan, a Fairy Law használója egy élő legenda.

- Mond ifjú, mért akarsz a Fairy Tail tagja lenni?

Könnyek gyülekeznek a szemembe de vidámsággal a szívembe válaszolok neki.

- Mindig is egy ilyen családra vágytam, egy olyan családra akik megvédnek ha bajba vagyok és akiket megvédhetek a ha bajba vagyok, egy ilyen érzésre, ahol véren felül is össze tarozunk, ahol a móka nem ér soha véget ahol ha kell vérünk adjuk egymásért, egy hely ahol hős lehetek anélkül, hogy hős akarnék lenni. Egy hely ahol a kaland soha nem ér véget.
Mondatom végén már nem csak az én szemem volt könnyes, hanem a mesteré is. Végre, úgy érzem hogy haza találtam…

- Még mielőtt beveszlek a családomba ismerned kell az első mester hagyatékát, azt amiért a céhünk a Fairy Tail nevet viseli. Vajon van farkuk a tündéreknek? És léteznek egyáltalán...?Senki sem tudja. Ez egy örök rejtély...Egy örök kaland… Ez volt az Fairy Tail első mesterének Mavis Vermillionnak a szava járása, hát én se kívánhatok többet mintegy örök kalandot céhünkbe. Üdvözöllek fiatal gyermekem, ismerkedj meg a testvéreiddel.

Egy szó se kellet megindultam befelé ahol Lucy Happy Natsu és Gray ült egy asztalnál, kicsit odébb Juvia leste Gray minden lépését. Ekkor hallottam meg Natsu panaszos hangját.

- Áh, úgy unatkozom, csinálni kéne valamit, talán el kellene vállalnunk valami melót.

Ekkor Lucy szólt hozzá panaszosan

- A legutóbbin is leromboltál egy fél várost, a jutalmunk szinte teljes egészét levonták a felújítások miatt! Így se tudom miből fogom kifizetni az albérletem, a főbérlő néni meg nem fog haladékot adni!

- Milyen finom tüze volt annak az Ősi templomnak, ugye Happy?

- Aye Sir, és a haluk is nagyon finom volt, hoztam is belőle Charenak, vajon merre van?

- Ne csak a kajára gondoljatok folyton, mi lesz így az én albérletemmel.

Ekkor léptem hozzájuk, kíváncsian néztek fel rám és persze magamat ismerve kimondtam az első hülyeséget ami eszembe jutott.

- Talán csócsózhatnánk is, egész jó vagyok benne…

- Csócsó?- nézet rám kérdőn Natsu- Az meg mi?

Szavak helyet koncentráltam pont ahogy Gray vissza emlékezésébe volt az alkotó mágiáról, ha elég erősen koncentrálok megalkothatom amit elképzelek. Így is lett Egy egész pofás kis csócsó asztal. Nem kellet hozzá sok és már mind a négyen ott álltunk és játszottunk. Natsu és Lucy egy csapatba, persze ez meg se lep. Én Grayel lettem egy csapatba. Happy Natsu feje körül repült és adta a tanácsokat bár valahogy mindegyiknek hal volt a végén. Közben Juvia diszkréten és titokba szurkolt Graynek, aminek a vége valamiért az lett, hogy „Ha Gray-sama nyer akkor egész biztos feleségül vesz…” mégis ki érti Juviát…

Egész jól haladtunk amíg egyszer Natsu nem változtatta tűzlabdává a labdát és Gray nem fagyasztotta le a fél pályát…  aztán ezen össze verekedtek, még szép hogy én se maradhattam ki belőle, bár hogy Elfman és Erza hogyan keveredet bele az nem teljesen tiszta, de azt hiszem egy igazi Fairy Tail tömeg verekedésnek lehettem a része. Aminek a vége persze az lett, hogy mindenki egy más hegyén hátán fekve nyomja a szunyát. annyira jó érzés volt. Olyasmi érzés amit egy farkas érezhet amikor a falkájával fekszik, úgy éreztem végre otthon vagyok…

Bármennyire is kerültem a gondolatát féltem az ébredéstől, féltem, hogy hirtelen vége lesz az álomnak és elveszi tőlem ezt az egész szépséget. Felkeltem és elindultam az ajtó felé, ha az állomás peronján kezdőt az egész érjen is ott véget, ahogy az ajtóhoz értem a Mester hangját hallottam meg

- Nem számít merre jársz, mi mindig vigyázni fogok rád

Könnyek szöktek a szemembe úgy fordultam hátra hogy válaszoljak, de ami a szemem elé tárult azt már sokszor láttam mégse hittem, hogy valaha ez nekem fog szólni. Magasba emelt mutató és hüvelyk ujjak… annyi és annyi részbe láttam ez most mégis csak nekem szólt. Felfoghatatlan érzés, hogy ilyen rövid idő alatt a céh tagja lehetek…

- Én nem akarok elmenni innen soha többé, ti vagytok a családom…

Az emlék véget ért, a Gardener's soul tovább libben… Az a tudat nyugtat, hogy ez a lélek végre ott van ahová igazán tartozik, egy olyan világba ahol a kezdete kezdetétől lennie kellet volna. Remélem ezeket a lényeket még többször fogom látni és talán ideje rá keresnem erre a Fairy Tailra hát ha nekem is megnyeri a tetszésem. 

A Világ: V Fejezet

A Világ

V. Fejezet

A Kopott Medál

Viszonylag kevés időt töltök a saját otthonomba. Ott már nagyon kevés látni való akad számomra, mindenhol régi emlékek amiket már több ezerszer láttam. Fiattal koromba még mániám volt, hogy minden Léleklenyomatom amit én hagytam hátra az valahogy kapcsolódjon az otthonomhoz. Mert hát milyen jó is lesz majd mindig vissza nézni azokat.

Bár ha teljesen őszinte akarok lenni már kurvára unom a 8. szülinapom, az első szájra puszi se okoz már akkora izgalmat. Az első csók ügyetlenségei meg egyenesen megnevettetnek. Annyira ártatlan voltam még akkor, tényleg elhittem, hogy majd az a lány lesz számomra az igazi. Szinte még emlékszem, hogy mennyire elterveztem közös jövőnk. Hittem még abba, hogy az tényleg úgy lesz. Igazán nagy kár, hogy az én „tehetségem” nem a jövő meglátása, hanem a múlt hullámainak felfogása. Mennyivel könnyebb lenne az életem. Az ismerkedésnél sokkal egyszerűbb lenne. Persze így se rossz, mégis csak elég hatalmas előnnyel indulok, tudom, hogyan is szereti a másik. Persze jobb lenne megtudni, vajon képes lesz-e elviselni az „Áldásom” vagy pedig sikítva fog elmenekülni, esetleg hívja a zárt osztályt. Sajnos volt már rá példa. Bár az igazán örültek és a magam fajta Téboly előtt állók közt van egy igen nagy különbség. Mi tudjuk mit is akar hallani a doktor bácsi és persze szemrebbenés nélkül hazudunk ahogy kell. Mi teljesen normálisak vagyunk, csak hát a sok meló, a stressz és a sok szarság teljesen kikészített. Manapság bármit rá lehet kenni arra, hogy sok a stressz. Ez aféle Joker kártya, bármikor kijátszható és a legtöbb helyzetből ki is húz.

A mai is csak egy egyszerű sétálós nap. Mindig próbálok valahogy új helyekre keveredni, hát ha sikerül egy igazán értékes Léleklenyomatott találnom. Bár azt hiszem ez elég érdekes helyzet. Keresem a Léleklenyomatokat, amikből ha túl sokat láttok valószínűleg magával ragad a Téboly. Azt hiszem ezt hívják öngólnak. De ez is a túl sok stresszből adódik…

Gondolat menetemet egy érdekes Léleklenyomat ragadja meg. Egy szív alakú üvegmedál, ami ott hever egy lépcsőház lépcsőjén. Szép nagy darab az már igaz, bár egyértelműen látszik, hogy nem egy mai darab. Több helyen a fényezés már lekopott róla, a lánca is látott már szebb napokat és maga a szív is elég karcos már. Nem tudom kinek a mellkasán lehetett, de tuti üvegszőre volt.

De az a Léleklenyomat ami hozzá van tapadva egyszerűen magával ragadó. Hív, hogy lássam, szinte követeli, hogy a részesem legyen. Nos nézzük, jó eséllyel még több Léleklenyomat a Tébolyba fog kergetni, talán el kellene engedni ezt és hagyni hadd menjen útjára. Ez lenne a józan ítélőképességgel  megáldott normális ember döntése lenne… de hol vagyok én normális. Magamhoz ragadom ezt a medált és magamba szívóm a rá ragadt Léleklenyomatot. Magával ragad és már kezdődik az ismerős érzés. A mély bizsergető áramlat ami egy másik élet képei közé visz.

Egy újabb ébren töltött este. Egy újabb magányos este. Azt hiszem az én életembe ezek már szinonimák. Hol is kezdődőt el az egész szerelmi bajság. Így jobban bele gondolva mindig elég különc srác voltam. Mindig szerelmes voltam, de igazán soha. Azt hiszem én az a Romantikus fajta vagyok. Ha szeretek akkor igazán szeretek, ez bár jól hangzik, de ahányszor már fejemhez vágták, hogy sok vagyok lassan ideje lenne komolyan elgondolkoznom rajta, hogy tényleg így van-e… Tényleg nem vagyok egy egyszerű eset.

Emlékszem még az első Szerelem ártatlanságára, még óvodába… így jobban vissza emlékezve nem is volt az annyira ártatlan, felnőtt fejjel zavarba ejtően korán kezdtem a szakmát. Még szerencse, hogy ezután egy nagy szünet következet. A következő általános iskolás barátnőmmel talán a szájra pusziig jutottunk. Na itt ártatlan voltam még, nem úgy mint oviba, te jó ég, tényleg elég beteg voltam akkoriban… de ez az általános iskolás szerelem is véget ért, majd jött egy pár év szünet a következő barátnőmig, persze közbe is szerelemes voltam folyamatosan, bár mint az rám egyre jobban jellemző hiába. Mindig sikerült megtalálnom azt a lányt akinél igazán semmi esélyem se volt. Ehhez kifejezetten úgy érzem, hogy őstehetségem van.

Persze jött egy nagy áttörés. Újra kéz a kézbe egy lánnyal. Olyan jó érzés volt újra tartozni valakihez, végre nem egyedül lenni. Hülyeség így gondolni vissza és talán tényleg csak az évek teszik szebbé az emléket de tényleg Szerettem őt. Mégis amikor szüntet kért úgy döntöttem, hogy vége. Sokszor bántam már meg és sokszor bele gondoltam, hogy mi lett volna ha… de talán így a legjobb, mert ami ezeket követte azok is szép emlékek…

Pár év ismét eltelt és én folyamatosan egy lányra koncentráltam. Elég félénken, így vissza gondolva oviba sokkal menőbb voltam… de végül ennél a lánynál is sikerült célba érnem. Igen ám, de életem egy nagy fordulópontja ekkor jött el. Egy távoli város főiskolájára vettek fel. Próbáltuk persze ezt a távkapcsolat dolgot de nem igazán működött. Neki is én adtam ki az útját. Talán ha nem kerülök másik városba teljesen máshogy alakul az életem. De az amit az a város adott több mint amit valaha álmodni mertem. Így vissza gondolva életem egyik fő forduló pontja volt az a város. És nem csak azért mert életem legszebb szerelmes és leggonoszabb nőjét sodorta utamba az élet.

Felkelek az ágyamból és elkezdek keresni egy régi emléket. Egy régi medált amit életem legszebb nőjének adtam születésnapjára és amit szakításkor hozzám vágott. Az a nő volt számomra a minden. Mai napig nem tudom, hogyan is alakult úgy a sorsom, hogy pont mellé kerültem. Neki voltak a legpuhább ajkai amit valaha csókoltam. Életem legmeghatározóbb Vörös nője. Nagyon szeretem és ráadásul nagyon hülye is voltam. Így vissza gondolva nem is csoda, hogy véget ért. Respect neki, hogy addig is bírta mellettem. Számomra Ő volt a vadászgép amit mindenki vezetni akart, egy csoda ami teljesen magával ragadott. Számára jó eséllyel csak egy amatőr lehettem aki próbálkozik nála, egy újabb civil. Neki csak egy újabb srác voltam a sokból, de nekem Ő volt az egyetlen a sok nőből. Volt. Vége lett persze ennek is, meglepet volna ha ne mér véget.

Manapság gyakran rá nézek a neten és néha beszélünk is. Boldog. Olyan boldog ami mellettem soha nem lehetett volna. Persze dacból szakítás után kerítettem egy másik aranyos vörös lányt. Aranyos lányka volt. A maga módján őt is szerettem, de ez se tartott sokáig. Bár igaz ami igaz az ágyba nagyon készséges volt és tehetséges volt a szája, a szexet így még nem élveztem. De valami hiányzott és úgy éreztem véget kellet vetnem az egész kapcsolatnak.

Ami ezután jött azt hiszem valamiért büntetés amire nagyon is rászolgáltam. Szerelmes lettem újra, de úgy igazán. A Vöröst is magam mögött hagytam és csak őt akartam az én kis Édesemet. Jó volt vele minden, elhülyéskedtünk és szerettem. Erre pedig mindennél nagyobb szükségem is volt. Nem tudom, hogy lehet-e elég idősnek lenni egy szülő elvestéséhez. Ezért is érzem úgy, hogy anyukám túl korán ment el. Akkoriban diagnosztizáltak nála egy rossz indulatú daganatot, ami csak terjedt és terjedt.

Szörnyű időszak volt. Suliba záró év, rengeted beadandó és zárthelyi. Odahaza anyu ápolása. Azt hittem, hogy csak az Ő ölelése tarja bennem a lelket, csak azért nem esem szét mert ő ott van nekem. A kórházba tett ápolások után mindig igyekeztem hozzá. Nem érdekelt ha órákig kellet ülnöm a vonatba amíg a lefagyott váltót megoldja a MÁV. Engem csak az érdekelt, hogy ott legyek mellette, hogy kicsit hozzá bújak. Megnyugodtam és egy pillanatra ilyenkor eltudtam engedni mindazt ami nyomasztott. Egy kis időre újra szabadnak éreztem magam. Nagyon szerettem, bolond voltam.

A technikának vannak jó oldalai is, de az biztos, hogy rossz is. A kemó nem egy vidám dolog, főleg az utána jövő dolgok. Tartani a tálat az előtt aki felnevelt és aki a világot jelentette, majd egy a hasából kilógó csövön át megetetni… majd kis szünet után újra tartani a tálat.

Egy ilyen szünetbe történt, hogy elővettem a telefonom és megnéztem írt e az én szerelmem. Írt… ott és akkor szakított velem és kijelentette, hogy soha többé nem találkozhatunk. A mai napig nem értem miért is. Azt mondta, hogy még a Vöröst szeretem. Ez nem volt igaz, nekem Ő volt az egész világ… de ott és akkor valami meghalt bennem. Valami eltört amiről tudtam már akkor is, hogy nem lesz valami egyszerű helyre hozni.

Persze ilyenkor mit is tehet az ember, leissza magát a sárga fölig és mély depresszióba süllyed, erre pedig pont alkalmas volt egy koli buli. Elegendő pia után félre vonultam és leültem egy lépcsőre. Tudtam, hogy arra senki nem jár és magam lehetek a fájdalmammal. Soha nem mutattam ki ha bajom volt. Amikor megtudtam anyu betegségét is elmentem futni. Bár a barátaim meg nem voltak hülyék sejtették, hogy esőbe, novemberbe magam jó kedvéből nem mennék el futni. Így volt ez most is. Valahogy rám találtak és helyre raktak. Soha nem tudom nekik ezt megköszöni amit aznap este értem tettek.

Utána megpróbáltam egyből találni egy barátnőt. Kutyaharapást szőrével. Persze nem jött össze, de legalább ezzel a projekttel plusz a barátaim segítségével tartottam magam. Persze anyu halála így is megrázott. Persze mivel a sors nagyon szeret ez a záróvizsgáim hetén történt. Aznap reggel senki nem volt bent a koliba, majdnem magam voltam. Csak én érkeztem vissza ilyen hamar, hiszen tanulni akartam még egy kicsit a vizsgámra. Azon a szörnyű reggelen történt valami jó is. A Vörös akitől már semmit nem vártam ott volt nekem, vigyázott rám amíg a barátaim vissza nem értek. Nem lettem belé újra Szerelmes, de a mai napig Szeretem. Hálás vagyok neki, mert megmentet. Tényleg kár, hogy egy életre elvágtam magam nála.

Ez a hír után magamba fordultam egy kicsit, persze nem sírtam. Nem, sikeresen levizsgáztam a legjobbak között. Több sebből vérző szívvel, de mosollyal az arcomon, nem lefagyva csak határozottan. A barátaimat leszámítva senki nem tudott semmit. Én voltam a megtestesült nyugalom, senki nem értette, hogyan is csinálom. Persze a bizonyítvány átvétel utáni bulin megint megtörtem. Azt hiszem az alkohol fogyasztás lelki válság esetén nem a legjobb. Szerencsére egy kedves barát akkor is ott volt velem… amikor azt mantráztam magamnak, hogy nem szabad sírni ő bejött könnyes arccal, rám nézet és annyit mondott, hogy sírj… és én hallgattam rá, karjai közt kisírtam mindent magamból miközben ő vigasztalt és sírt velem együtt… ekkor lett Ő életem legfontosabb élő nője…

Lassan felöltözök és a medállal a kezembe lesétálok a lépcsőház elé. Leülök egy sörrel a kezembe és tovább gondolom a múlt eseményeinek menetét.

Miután kijöttem az emberkerülő állapotból újra elkezdtem a Szerelmet keresni. Sok jelöltem volt, de egyiknél se értem célba. Persze itt is volt két Vörös. Két igazán szép szemre való Vörös, mind a kettő lelkem egy egy darabjának másával. Hasonló fájdalmakkal és rengeteg hasonlósággal. Persze ma már mind a kettő kerül. Erre a gondolatra elmosolygok és nagyot kortyolok a sörömből.

Volt még egy igen jelentős időszakom, a sors egy érdekes fordulatának köszönhetően egy aféle Tankcsapda- Mindig Péntek helyzetbe kerültem. Elég sokáig voltam ebbe a helyzetbe, de nagyon nem bánom ami történt. Megtudtam, hogy engem tényleg lehet szeretni, hogy igen is tényleg vagyok olyan jó, hogy egy Nő velem legyen. Én Jó vagyok… de tényleg… Szép időszakvolt. Simán alázza az ovis éveim. Meg úgy az eddigieket szerelmi téren.

Persze ez is véget ért és most itt ülök egy sörrel a kezembe. Azóta is próbálkoztam és bármilyen meglepő hiába. De ma este rá jöttem valamire, valamire amit ez a medál jutatott eszembe.

Egy emlékezetes kapcsolatom se úgy született, hogy én hú de nagyon akartam. Csak jött. És bármit is tett tönkre bennem a szívtelen nő már helyre állt. Én már Újra képes vagyok szeretni, mint Mindig Péntek Pasi ezt megtanultam, hogy igen is alkalmas vagyok arra, hogy valaki számára boldogságot okozzak.

Holnap eldobom mindazt ami régen jellemzett engem, eldobom a nevem és mind azt ami régen annyira úgy gondoltam. hogy ettől leszek én ÉN. Itt az ideje letenni a medált és valami újat kipróbálni, csak élni és arra koncentrálni ami van és nem amiatt aggódni ami nincs. A Nincs majd Lesz és a Lesz majd elmúlik. Nem szabad felcserélni és a leszért élni miközben elsiklunk a afelett ami van.

Leteszem a sörömet és elindulok. Most halt meg életem egy része azért, hogy valami új vegye át a helyét. Valami más, Valaki más… Már ideje elengedni a bosszút és a kétségbe esést.

Nem vagyok valami érzelgős típus, de az emlék végén egy könny csepp csurog le az arcomon. Remélem sikerült neki új életet kezdeni. 

A Világ. IV. Fejezet

A Világ

IV. Fejezet

A Bűnöd száma VI.

Ez is csak egy szokásos nap ebbe a bűnöktől bűzlő világba. Régen úgy gondoltam, hogy az Ó idők törvényei a mai világba is megállják a helyüket. Milyen ostoba is voltam gyermekként, ma már világosan látom, hogy a régi korok keretei teljesen elmosódtak. Régen még a világ egyszerű keretek közt nyugodott. Bűnös és Ártatlan. Nem fogalakoztak a mai korok nagy eszméivel. Nem volt szó tragikus hősökről. A megélhetési bűnözés nem volt elfogadott, nem úgy mint manapság, szinte már ki is tüntetik. Jaj, te csak a családod miatt loptál? Te egy igazi hős vagy! Jutalmat érdemelsz!

Na ez régen nem volt… akkor ha loptál akkor kaptál is érte. Indok ide vagy oda. A bűnös a legtöbb esetbe megkapta méltó büntetését a ó pedig a maga jutalmát. Bár igaz ami igaz, a magamfajta szörnyek ott elég hamar kínok kínja közt térnek öröknyugalomra, de normális emberként elég jó lehetet akkoriban az élet. Persze normálisként ez a kor se lenne annyira rossz. A Normálisak nem látják azt amit Én. Ők nem látják a világot lassan felemésztő mocskot, csak a békés napos mezőt látja a jó kis birka. Nem érdekli, hogy két mezővel arrébb már várja a vágóhíd, csak legelészik és éli életét. A Farkas olykor vágyja a Birkák életét. Nincs megpróbáltatás , nincsenek kemény harcok és nincs szabad akaratuk… vajon a szabad akaratért megéri ekkora árat fizetni? Nem lenne jobb olykor csak egyszerűen Birka ként élni? Erre még válaszolni se érdemes, ki hallott már olyan Farkasról ki a történet végére Birka lett?

A gondolat menetemből egy hegyes fémtárgy zökkent ki amihez erősen hozzá van ragadva egy Léleklenyomat. Közelebbről megnézve egy törött fém darab az, talán fénykorában ez a kis fémdarab egy késnek az éle lehetet. Ma már csak egy kis fémdarab a fűben amit nem lát senki, még én is csak a rá ragadt Léleklenyomat miatt vettem észre. Egy pulzáló erő ami szinte hív magához. Talán nem túl jó jel, hogy az utóbbi időben ez már a második Léleklenyomat ami magához hív, talán tényleg a Téboly szélén állok, talán ez lenne a legjobb ha most állnék le. Így épp elmével mégis csak szebb az élet. A zárt osztályról relatíve ritkán kap kimenőt az ember fia…

Mégsem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy magamhoz öleljem ezt a Léleklenyomatot is. Érdekel vajon milyen titkot is rejt ez az Élet? Szeretném hinni, hogy ez egy szép emlék lesz, de valamiért igen alacsonynak tartom az esélylét annak, hogy egy kés éléhez bármilyen szép emlék is csatlakozhasson.

Magamhoz ragadom a Léleklenyomatot és megnézem milyen sötét kis tikokat is rejt. Érzem a testemet átható ismerős bizsergést. A Világ egy pillanatra elsötétül és számomra elkezdődik a végtelen utazás… egy újabb lépéssel közelebb a Tébolyhoz.

Egy újabb teliholdas éjszaka. Csak fekszem az ágyba és nézem a plafont. Csak karmolom a saját karom. Érzem ahogy hív az éjszak, érzem ahogy azt akarja, hogy megint megtegyem, azt akarja, hogy újra kimenjek az éjszakába. De ez az este nem lesz olyan, ma nem fogom megtenni. Ma nem fogok engedelmeskedni a vérem hívó szavának. Ma este itthon maradok és alszok. Nem akarok kimenni.

Izzadok, forgok az ágyba és érzem a vérem pezsgését. Hallom az embereket sétálni lent és egyszerűen nem tudok ellenállni annak, hogy megtegyem amire az Éj kötelez. Meg kell tennem, nem mondhatok neki nemet, de amire kér az helytelen. Nem hallgathatok a vérem szavára, legalább ma ne. Ha most ellen tudok állni a kísértésnek nem kell többet félnem, ha egyszer sikerülne akkor bennem lenne az erő, hogy másodjára is ellenálljak az Éj édes Hívó Szavának.

Mindem Teliholdas éjjelen felébred a vérem és érzem a Holdhívó dallamát. Az Ősi ütemet ami magával ragadja a Lelkem és bele visz ebbe a Bűnös táncba. Oh de milyen táncok is ezek! Már az emlékektől is lázba jövők. Ahogy becserkészem az áldozatott, megvárom amíg egy elhagyatott helyre ér. A Vadászat izgalma hevíti a vérem. Figyelni ahogy a mit sem sejtő áldozat átadja magát az utolsó éjszakának. Ahogy pezseg benne az Élet… magával ragad és én is bele vettem lassan magam az Életbe. De számomra ez nem merül ki az éjszakai élet örömeiben. Nekem nem elég némi pia és szex. Nekem Vér kell! Érezni ahogy élet és halál ura vagyok, még ha eleinte erről az áldozat nem is tudd.

Egy hónapja már, hogy utoljára vadásztam. Akkor éreztem annak a Nőnek az illatát. Teljesen magával ragadott. Ahogy táncolt a barátnőivel valami Isteni volt. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy csak Ő és Én vagyunk az egész terembe. Az Áldozat aki még nem is sejti mi vár rá és Én aki már pontosan tudja mi is lesz itt…

Nem, nem szabad erre gondolnom, ha így folytatom tovább tényleg nem fogok tudni ellenállni az Éj szavának. Pedig az a lány sikolya olyan szép volt… Szegény kislány nem is sejtette mi vár rá amikor levált a barátnőitől. mondhatnám, hogy aggódtam, de hazugság lenne. Egyszer mindenki egyedül lesz. Hiába mennek párosan a wc-re, hiába nézik az italukat annyira. Nem kell ide semmi drog vagy csel, elég csak tudni, egyszer mindenki maga marad. Türelem kell ehhez csak, türelem ami a jó vadászba ott van. A Zsákmány nem is sejti, hogy a háló felé sétál, de a Vadász mindig is tudja előre mit is fog lépni az édes prédája.

Amikor egyedül maradt szegény Lány akkor jött el az én időm, az Éj legsötétebb órája számra a vég, de számomra maga a kéj. A legizgalmasabb rész előjátéka, az Elragadás. Egy részeg nőt nem nehéz megragadni és behúzni egy sötét sikátorba. Eleinte féltem, hogy valaki rajta kap, még ha ez egy kis plusz izgalmat is csempészet a dologba… ma már tudom, hogy az ÉJ vigyáz rám.

Az első sikoly pillanata a legfontosabb, akkor kell elhallgatatni és nem lesz baj. Ahogy a kezem rátapadt a szájára már nem jött ki rajta több hang. Ekkor kezdődik a legszebb rész.

Lassan előveszem a késem, nem kell sietni, hiszen miénk az egész Éj. Csak Ő és Én meg a kés… a nyakához közelitek, de nem akarom megölni, még… csak a félelmet akarom látni a szemébe, a könyörgést, hogy engedjem el. A legszebb rész. A kést lentebb csúsztatom végig a karján, finoman vágom meg, hogy vérezzen de ne túl mélyen. Nem lenne jó ha túl sok vérveszteség miatt ideje előtt elvesztené az eszméletét. A fájdalom és a rémület vegyül az előző könyörgéshez, rángatózik, de a vágott kezével már nem tud küzdeni… ekkor levágtam a felsőjét. Még szép, hogy nincs rajta melltartó, az ilyen szép kislányok nem viselnek ilyesmit, hiszen ki vesz fel füldugót ha épp színházba készül?

A nyaka alatt megvágtam kicsit, hogy elinduljon a vér lefelé. Ennek a lánynak különösen szép vörös vére volt. Szép világos vörös, tudni kell hol kell vágni. Amikor a vérleért a mellei közé végig nyaltam. Nagyon szép mellei voltak, édes kis sötét mellbimbókkal amik nagyon szépen mutattak a vérvörös bőrén. A vérének íze enyhén édes volt. A legritkább fajták egyike volt, az édes vér ritkaság, még én is csak párszor láttam ilyet. A vér ízétől teljesen begerjedtem és azonnal átvágtam az egyik ütőerét. Számat a sebre tapasztva élveztem a vér ízét egészen addig amíg a szíve már nem pumpált tovább. Ennyi volt ez a lány is, bár a vérének íze életem végéig elkísér…

Nem bírok magammal, újra ki akarok menni vadászni, nekem kell ez az érzés, majd a következő teliholdkor nem megyek, de kell még egy utolsó nagy finálé. Magamhoz veszem a kedvenc késem és elindulok az éjszakába. Vajon ma kit öljek meg? Egy újabb lányt? Nem, ma egy férfi jön, érezni akarom, hogy nincs nálam jobb. Nem a vére íze érdekel, csak a szenvedése és a tudat ami a végén tisztává csiszolódik az elméjébe, egy erősebb férfival van dolgom.

Az Éj sötétjét pásztázva keresem az áldozatom. Fontos, hogy a legjobb áldozatott találjam meg. Nem egy kisfiút akarok megölni, de nem is valami vén kurvapecért. Nekem egy alfa kell, egy olyan akiből árad az Erő. Egy olyat megölni hatalmas dicsőség és méltó áldozat az Éjnek.

Egy sötét sikátorba lépve látom meg az ideális célpontot. Háttal áll nekem, de érzem benne azt amit keresek… erős… igazán méltó áldozat lesz mára. Lassan mögé lépek, magasságra majdnem akkora mint én, egy jó vágást ha ejtek a jobb karján nem hiszem, hogy olyan nagy falat lenne. Csak jó helyen kell megvágni és már esélye sincs. Még szerencse, hogy komoly gyakorlatom van a témába.

Lendül a késem az ismeretlen férfi felé, de valami szokatlan dolog történik. A penge lepattan a kezéről és a fűbe hullik. A döbbenetem fokozza, amikor a férfi megfordul és rém néz. Az én arcom néz rám, az én kéjes mosolyommal és az én hangommal szól hozzám

-          

            -Fuss csak kisbogár mert jön a gonosz óriás és eltapos.

Nem értem az egészet de rohanni kezdek. Ez így nem jó. Az Éj Vadászából nem lehet Préda. Szaladok ahogy a lábam bírja, hátra se nézzek csak szaladok. A tüdőm fáj, a lábaim égnek, de csak futok ahogy tudok. Haza kell érnem egy másik késért, így jobban bele gondolva talán jobb ha pisztolyt használok az talán megállítja ezt a valamit.

Haza értem, a kezeim remegnek, de sikerül kinyitnom az ajtót. Belépve a házba első dolgom bezárni magam mögött az ajtót. Kulccsal, retesszel, de még egy széket is a kilincs alá teszem, a lényeg, hogy biztonság legyek. Most, hogy ez meg van ideje egy megkeresni azt a pisztolyt és néhány kést. Ha bejön megölöm és még csak a rendőrségnek se kell magyarázkodnom. Az a szemét bejött ide, ha kérdezik a pisztoly is az övé. Megúszhatom az egészet, csak jöjjön be az a szemét. Lehet, hogy a késem már meg volt lazulva és valami fémes lehetet a karján, csak ez történhetett, az pedig , hogy az én arcom láttam és az én hangom hallottam biztos csak a pillanatnyi sok eredménye lehetet.

-          

            -Mond, ezt el is hiszed?

A hang irányába kaptam a fejem és ott álltam én. Ugyan az a ruha, ugyanaz a mosoly… minden tökéletesen egyezik, azt leszámítva, hogy én rettegek Ő meg élvezi.

-                      -Hadd mutatkozzam be kisember. Én a Hatodik Bűn Angyala vagyok. Azért jöttem, hogy ítéletet mondjak feletted. Bűnös vagy a Hatodik Bűnben, e világi büntetésed, hogy megízleld amit az áldozataid éreztek. Annyiszor csodáltad már magad áldozataid szemébe, ideje, hogy a saját szemeidben is meglásd.

Meg sem vártam mit lép, a pisztolyt felemeltem és célzás nélkül rá lőttem, ilyen távolságból kizárt, hogy hibázzak, itt az ideje, hogy megdögölj!

A lövések eltalálták a karját és a mellkasát, de valamiért nem vérzett. Csak néztem és nem értettem mi is történik amikor is a pisztolyt tartó kezem lehanyatlott. Végig nézve a karomat láttam, hogy vérzik. Ott ahol Őt eltaláltam az Én testem kezdet el vérezni. Túl sok vért vesztettem a lövéseim miatt, de még a másik kezemmel a késem felé hajítom. Repül a kés, de nincs már benne túl sok lendület, de azért bele áll a combjába. 

A fájdalom elért hozzám és térdre rogyok. A világnak lassan kezd elsötétülni. Ez a Szörny kitépi a lábából a késem. A fájdalomtól a levegőbe üvöltök. A kést a nyakamhoz szegezi, a fülemhez hajol és bele súg valamit

-                    -Aki életet vesz el, a sajátjával fizessen érte, számtalan halál vár még rád az Én Világomban.

A torkom egy mozdulattal átvágja, még érzem, ahogy a maradék vérem egyenesen a légcsövembe áramlik, de szerencsére nem fulladok meg a saját vérembe. Vérveszteség és az oxigén hiány miatt elájulok…

Véget ért az emlék, újra a saját testemben vagyok. Ezek után csak egy kérdés jár az agyamba. Vajon a saját Tébolyom után lesz aki majd értem is eljön? 

A Világ III. Fejezet

A Világ

III. Fejezet

Az ezüst dollár

Jó dolog sétálni a városba, de bármerre is megy az ember előbb utóbb egy kórháznál köt ki. Ez persze a magamfajtának egy kincses bánya, teli szomorú emlékekkel, korai reményekkel, későbbi erős hittel, egy mély vallásos fordulás és végül a könyörgés a Halál Angyalához.

Utálom az ilyen emlékeket, néhányat már végig néztem és egyszer se volt happy end a történet vége. Mindig hiszek abba, hogy na majd most ez a léleknyomat valójába a régi élet halála és valami új kezdete. Sajnos nem, a történet kezdete más és más de a vége ugyan az. Ez a mély felismerések időszaka, érzelmek sűrű hada. Több pszichológus is foglalkozott már a témával de igazán megérteni egyik se tudta még a folyamatot. Hogyan is írhatna valaki könyvet a vezetésről ha még kocsit se látott?  Ez az én fajtám ’”Szerencséje’’ mi nem csak látjuk de át is éljük ezeket a tragikus emlékeket. Ezek a léleklenyomatok amik a legtöbbször tébolyba taszítják a fajtánkat. Az egy dolog, hogy a fejlövés előtt alkudozik az ember a Halál Angyalával, de az sokkal szörnyűbb ahogy hosszú hónapokig próbálják a létük folytatását kiharcolni. Elnézve az emberi mocskot határozottan úgy érzem soha nem azok halnak meg akiknek meg kellene. Valahogy mindig a jó emberek mennek el korán és azok maradnak végig akik egy percet sem érdemelnek meg a világ szépségéből. A reggeli ég színei, az eső utáni táj illata, a Szerelem íze és a boldog kacagások hangja, ezek azok amiket a holtak már nem hallhatnak és azok akik haljak valójába soha nem is tudják igazán értékelni. Bár megtehetném, hogy mindenki végig nézhessen egy ilyen léleklenyomatot.

Megint sikerült belehajszolnom magam a légszívderítőbb gondolatmenetbe. Komolyan, néha tényleg elgondolkozok azon, hogy tudat alatt a Tébolyba akarom magam űzni. Csak tudnám miért is hozom fel magamba mindig ezeket a léleklenyomatokat.

A mostani kórházi sétámba azonban valami szokatlanra lettem figyelmes. Rendőrség. Szirénázó járművek nem szokatlanok erre, na de rendőrség? Ki gyilkolna egy kórházba? Valamelyik rokon talán kegyemet adott egy szerettének? Látom, ahogy a rendőrség emberei kíséretébe kihoznak egy hullazsákot. Most komolyan? Egy kórházból hova visznek egy hullát? Épp jobban kibontottam volna ezt a gondolatot amikor egy érme gurult elém a zsák irányából. Egy léleknyomat ami azt akarta, hogy megnézzem, még hogy nincs új a nap alatt…

Az első léleknyomat ami szinte követeli a megtekintést. Jobban megnézve az érmét látom, hogy ez egy ezüst egy dolláros. Elég nagy ritkaság az ilyen erre felé, mondhatni, hogy eddig én csak filmekbe láttam ilyesmit. Felveszem a földről és felkészülök az utazásra. Remélem ez nem a Téboly újabb jele, hogy beképzelem a léleknyomatok vonzását. Az ismerős érzés újra magával ragad. Belebizsereg a lelkem ahogy rezonálok ezzel az ismeretlen léleklenyomattal.

Egy újabb nap ezen a szemétdombon. Undorodom ezektől a beteg emberektől, mint ha bárkit is meghatna a nyomoruk. Túl régóta vagyok már a szakmába ahhoz, hogy ilyesmivel meghassanak. Persze kezdő orvos koromba még mindent bele adva akartam megmenteni az egész világot. Azzal a rengeteg tudással a fejembe mindent megtettem a betegeimért. Persze ez ma sem változott épp csak nem akarok mindenkit megmenteni csak is azokat akik hajlandóak rendesen megfizetni a szaktudásomat. Nehogy már ezért a fizetésért adjak bele mindent, hát mit képzelnek ezek? Valami szentnek gondolnak? Nevetséges, akinek van pénze annak érdemes élni és ha már van pénze illik megosztania azzal akinek a kezébe helyezi az életét. Akinek meg nincs pénze megfizetni a szaktudásom az meg minek éljen?

Akkor kezdjük a mai vizitet, nézzük csak kik is vannak bent. A régi szép időkbe még nyugodtan vezethettem kitől mennyi hálapénzt kaptam, de manapság már érzékenyek erre a témára, jobb nem hagyni semmilyen írásos bizonyítékot. Szerencse, hogy az igazán fontos dolgokat, mint amilyen a pénz is meg tudom jegyezni.

Áh igen az első páciens egy negyvenes éveiben járó nő. Mindig mosolyogva köszön el a fiaitól, integet nekik. Milyen abszurd, mit vigyorog az akinek felírtam negyven besugárzást és kilenc kemoterápiát? Ráadásul fizetni se fizetnek. Hát ennyit nem ér az élete? Ugyan már azt a párszáz ezret csak elő tudják valahonnan kaparni? Milyen csóró család már az amelyik ennyire is képtelen? Nem mosolyogna annyit ha tudná, hogy már csak másfél hónapja van hátra… de ha már ennyire mosolyog akkor nem is kell neki ennyi nővér. Majd a családja elintézi az ápolók feladatát. Ha már ennyire nagy a szeretet ebbe a családba.

Nem is bosszantom magam tovább ezen a nőn, itt az ideje rá térni a prémium betegünkre. Az ő családja persze fizet rendesen. Nehéz is volt elintézni, hogy a kétágyas kórterembe csak ő legyen egyedül, de egy magam fajta doktornak semmi se lehetetlen. Kábeltévé, internet és külön nővérek és persze az én privát telefonszámom amin bármikor felhívhat a család. Ha nem lenne annyira feltűnő a könyvelésembe már rég emelt díjas telefon számom lenne, de sajnos a mai idők átvilágításán hamar lebuknék. Azt meg ugye nem akarom, még a végén elvennék azt ami jogosan az enyém. Azért a pénzért megdolgoztam. Most hogy felszabadult pár nővér attól a nőtől felajánlhatom az én kis pénzeszsákomnak. A szép, hogy mondanom se kell, hogy fizessen. Már magától tömi a pénzt a zsebembe.

A vizit után itt az ideje félrevonulni az irodámba. Szép nagy iroda és csak az enyém. Megírok pár zárójelentést, közbe fogadom az aggódó rokonok hívását. Hát ha ma észhez tér pár betegem és rá jön, hogy mennyit is ér az én szakmai tudásom. Még néhány ilyen pénzeszsák és a nyugdíj már meg is van. Egy ilyen jó szakember megérdemli a szép nyugdíjas éveket.

Kopogást hallok az ajtómon. Behívom, hát ha közelebb kerülök pár évvel a nyugdíjazásomhoz. Egy magas fekete öltönyös férfi lép be rajta. Az öltönye az az igazi fekete, ráadásul mindehhez egy fekete selyem ing is társul , meg sem lep ezek után, hogy a nyakkendője is az az igazán mély fekete színben pompázik. A ruhája alapján vagy egy temetkezési vállalkozó vagy egy újabb pénzeszsák. Egyvalami nem stimmelt. Mosolygott, de nem a szokásos mű vigyor amit a temetkezésiek erőltetnek magukra, hanem az az őszinte mosoly amit a nő arcán is láttam. Leül az asztalom elé és bármilyen köszönés vagy bemutatkozás nélkül el kezd hozzám beszélni.

-          -Nos Doktor úr mondja csak, mennyit ér önnek egy élet?

Hoho, ez a férfi a belsőellenőrzéstől van? Lehet, hogy újságíró?

-                 -Az emberi élet felbecsülhetetlen érték, nem lehet csak úgy árúba bocsájtani.

-          -Nos ez igazán érdekes Doktor Úr. Mégis mennyi pénzt fogadott már el azért, hogy megóvjon egy életet?

Újságíró, egész biztos, hogy ez valami mocskos bulvárba akar valami cikket írni. De rajtam nem fog ki én sokkal jobb vagyok mint ez a pojáca.

-          -Természetesen tudásom nem ingyen nyújtom az állam számára, de a főorvosi fizetések bruttó összegét bármikor kikérheti a Nemzeti Adó és Vámhivatal közalkalmazotti bérlistájából. Nem értem ezzel miért hozzám jött, ez egy elég kezdő újságírói  hiba.

-                      -Oh Doktor Úr kérem, nem túl jó ötlet hazudni egy Ítélő jelenlétébe. Ön Bűnös, az Úr hatodik, kilencedik és tízedik parancsolatának megszegésért.

-                   - Nem értem miről beszél, egyáltalán ki maga és mit keres itt?

-          -Hát igen Doktor Úr soha nem volt valami vallásos, de most nincs időnk felzárkóztató órát tartani. Én az Úr egyik Angyala vagyok, az emberek csak a Halál Angyala ként ismernek. Azért vagyok itt, hogy Ítéletet mondjak ön felett. Minden zárójelentésbe bele írja, hogy mindent meg tett a betegért. Ez a kilencedik parancsolat megsértése.  Mindenért ami alapvető emberi kötelessége lenne ellen szolgáltatást várt el. Vágyik arra amit más kemény évek munkájával megszerzett és helyzetéből adódóan meg is szerzi. Ez a Tizedik parancsolat megszegése. Persze ez a két törvény megsértéséért még nem jöttem volna el személyesen önért. Az ami igazán felháborító az a hatodik parancsolat megszegése. Ön megölte azokat az embereket akik nem tudtak fizetni. Sorsára hagyta őket és olykor ha sértette az egóját még meg is nehezítette az állapotukat .

-         - Ez az egész csak hazugság, takarodjon a szemem elől, be fogom perelni rágalmazásért! Ne rabolja tovább a drága időmet!

-          -Ég önnel Doktor úr. Itt a fizetség a drága idejéért…

Ezzel a fekete öltönyös férfi felállt és felém pöccintett egy érmét. Ahogy ránéztem láttam, hogy egy régi ezüst egy dolláros. Antik darabnak tűnt. Mire újra felnéztem a férfi már sehol nem volt. Még egy ilyen félcédulás bolond is megrémült ahogy szóba került az ügyvéd. Megtartom ezt a vacak érmét,hogy mindig emlékeztessen arra a tényre, hogy az ügyvédektől mindenki fél.

Újra önmagam vagyok. Azt hiszem elég egyértelmű ki is van abba a zsákba. Úgy fest ettől még az ügyvédek se tudták megmenteni a Doktor urat. Megtartom ezt az érmét, azt hiszem végre szereztem egy szép emléket a kórház környékén….

A Világ- II. Fejezet

A Világ

II. Fejezet

A Véres Csók

A vásárlás legunalmasabb része a sorban állás. Úgy értem be mész céltudatosan lecsapsz három kiflire és egy ásványvízre és mire oda érsz a pénztárhoz addigra egy kisebb népvándorlás veszi kezdetét. Nem értem az nyugdíjasokat. Miért akkor jönnek vásárolni amikor dolgozó emberek munka előtt akarnak vásárolni és a diákok is vennének valami reggelit. Az öregek mindig megtalálják ezt a pillanatot és én soha nem fogom megérteni a mértet.

Itt is egy mintapéldány. Idős, örült tudós frizurával megáldott nénike, oldalán az elmaradhatatlan banyatank. Természetesen eszébe se jut, hogy a kuponfüzetből kiszedje a kuponokat, had szenvedjen vele a pénztáros a végén, persze szerencsétlen dolgozó még nem tudja, hogy a nénike a nyugdíját csak is fémpénzbe vette fel. Öröm lehet nekik az élet. Szívem szerint oda mennék szólni a nénikének, hogy az ő élete már nagyon is véges, kár ilyesmikkel pazarolni az idejét… De félek, hogy a többi nyuger kinyírna amiért tolakszom a sorban.

A sorban állás monotonitás megtörésének érdekében elkezdem kicsit vizsgálni a sorban állókat és ekkor megláttam Őt. Egy gyönyörű páratlan szépséget. Ott állt nem sokkal mögöttem a sorba. Haja vörösen ragyogott ahogy a reggel fényei az ablakon át rávetültek. Halovány zöld szemével rám nézet és úgy éreztem ott helybe bele hallok annyira mély és magával ragadó pillantása volt. Szemem az arcáról lentebb tévedt és nem is kellet csalódnom. A kék ruha ami rajta volt takart mindent, de még se hagyott túl sok dolgot a fantáziának. Tökéletes vonalai voltak, mellei látványosan le mozogtak minden lélegzet vételeinél. Egy igazi szépség a húszas évei elején. A szemén látszott, hogy tudja mi is folyik körülötte. Mindenki Őt nézte és ezt hihetetlenül élvezte. Néha meg meg riszálta csodás csípőjét és nagyon szívesen előre engedtem volna magam elé a sorba, csak hogy láthassam azokat a szép lábakat mozgásba lendülni és mit ne mondjak, egy ilyen műsor után azt hiszem olyan szép popsit látnék amiért nekünk férfiaknak megéri férfinak születni.

A Vágy és a Szenvedély csak úgy körül lengte és Ő magához ölelte ezt a búja aurát. Uralta és irányította. Egyre jobban élvezte ahogy figyelem. Ekkor még nem is sejthette, hogy Én Mindent láttok. Volt még valami furcsa benne, egy léleknyomat ami nem az Övé.

Látni akartam, tudni akarom mi is ennek a Nőnek a titka. Látni akarom mit is rejt ez a kis léleknyomat. Vajon ez lesz az az emlék ami végleg elragad és a tébolyba visz? Talán túl nagy áldozat lenne ennek a szépségnek a titkáért? Lassan oda léptem hozzá. A szemén láttam, hogy már várt erre. Gondolom megszokta, hogy idegen férfiak oda mennek hozzá és bepróbálkoznak. Szegénykém nem is sejti, hogy én mennyire más vagyok. Amit én teszek az sokkal személyesebb lesz mint bármi amivel más pasi próbálkozhat. Megérintettem a léleklenyomatot és magával ragadott az ismerős bizsergés. Éreztem ahogy elragad az emlék amit átitatott a Nő szenvedélye.

Haj belőve, illat búra felcsapva, nadrág félig lent izom póló felvéve. Készen állok a ma esti fergeteges partyra. Ma este dugni fogok. Nem érdekel kivel, de a jobb csuklom már fáj a sok faszveréstől. Itt az ideje, hogy valami jó féle csaj nyaka fáradjon el.

Haverokkal csapatjuk az éjszakába. Mi vagyunk a legjobbak! Olyan nincs, hogy ezekkel a hatalmas party animalokkal ne bukjon ránk minden esti pillangó. Nagyon Elnök ahogy nyomatjuk, el se hiszem, hogyan is lehetek ennyire Elnök. A sok jampi meg csak legelteti a szemét rajtunk, hát az YOLO nyaklánc oda is basz. A legjobb piák a legjobb helyen. Csak nyomom a jó dumákat és a kis csajok csak úgy nedvesednek a szövegemtől. Annyira Elnöki Ügy az egész. Isten vagyok, már válogatok is melyikbe is lesz a kedvenc helyem. Ekkor láttam meg az a Nőt.

Egy nagyon durva MILF. Harminc körüli de nagyon adja. Magas nő az már biztos, de az a szép szőke fejért megéri levenni a szemem a hatalmas melleiről. Bár a vörös kis rucija nem takar valami sokat. Tánc közbe ahogy megfordul látom milyen iszonyat durván jó segge van. Annyira durván jó, hogy már kőkeményen megyek oda hozzá és a fülébe súgok valamit. Nem is emlékszem szöveget csapattam de bejött! A közelbe valami jó kis hotelba zúztunk és a következő kép az, hogy vetkőzik előttem. Öcsém, milyet fogok ezzel hencegni a haveroknak.

Ahogy leveszi a vörös ruháját a melltartón látszik, hogy nem Push Up. A tanga meg abból a jó fajtából van, le se kell venni, pont a lényegnél van egy nyílás.  Mondom is neki, hogy frankó a cucc de dobja le. A durva, hogy teszi is. A melltartó ledobva látom milyen apró kis fehér mellbimbói vannak, az ilyennek élvezet játszani, kedvem szerint nyelvel belőnék rajta egy két jó selfie képet, de nem hagy játszani. Térdre veti magát és egy rántással letépi a gatyámat.

Nem mint ha nagyon tiltakoznék, de lelök az ágyra. Már épp szólnék, hogy ez nem valami Elnök, hogy ő vezet, de ekkor a szájába vette a farkam. Így még nem szoptak az már igaz. Nem tudom milyen zene megy a fejébe a Nőnek, de mint ha ritmusra csinálná. A fejét jobbra balra mozgatva tolja, ez nagyon Elnök az már tuti. Ekkor nézet rám azokkal a hihetetlen zöld szemeivel. Már épp elmennék a szájába amikor abba hagyja. Szólni is akartam, hogy Hé ez így nem adja. De a következő pillanatba már felettem guggolt.

A tanga már sehol, mikor vette le? De nem nagyon akartam ezen agyalni, ez a legszebb punci amit valaha láttam, rendesen leborotválva ahogy szeretem. Nem az a kiforgatott pillangó punci hanem az a magával ragadó szépség. Már épp jobban elmerültem volna a látványba amikor is rácsúszott. Ilyen nedves szűk punciba még nem voltam. Szinte már égetet olyan forró volt. Lágy lassú lovagló mozgással kezdet és egyre csak jobban gyorsított a tempón, lágyan mozgott előre és hátra. Majd egyre gyorsabban és egyre vadabban. Újaival mélyen bele szántott a mellkasomba, de emiatt majd aggódom holnap, nem érdekel, csak ne hagyja abba. Amikor a mozgás már olyan volt mint ha egy verseny lón ügetne éreztem ahogy elmegy, ez a szűk rés még jobban össze szűkült, de nem állt le! Csak folytatta tovább. Annyira közel voltam ahhoz, hogy már én is elmenjek, hogy nem is vettem észre miért is nyúl a jobb kezével.

Egy kést vágott a szívembe. Éreztem a fájdalmat ami átszakítja a bőröm, karcolja az egyik bordám majd bele szalad a szívembe. Oda akartam csapni neki egyet, de nem tudtam mozdulni. Mint ha valami megbénított volna. Azokba a zöld szemekbe ott volt az a kéjes ragyogás mint a bárban. A száját a késs mellé tette és lassan kihúzta a kést, közben a lovaglást egy pillanatra se hagyta abba.

Éreztem ahogy nyalogatja a sebem, szépen a szélétől egyre bentebb és bentebb csúszva. A csípője továbbra is úgy ringott, mint ha mi sem történt volna. Ekkor hirtelen felnézet és hozzám szólt.

-                -Édes, ne ilyen hevesen, ilyen gyorsan nem tudok nyelni. Ne félj, lazulj el, túl gyors így a szíved.

Én meg már nem akartam ellenkezni, csak néztem, ahogy a harmincas MILF fiatalodik és lassan egy húszas csajszi lesz belőle. S ekkor el ment még egyszer. Ez volt az utolsó dolog amit éreztem. 

Kielégülten rám mosolygott, véres szájával megcsókolt és még utoljára a fülembe súgott valamit

-               -Sweet Dreams…

                                                                                                                                           

Újra önmagam vagyok, a saját testembe állok ez a fiatal nő mellet. Pillantásunk össze fut és tudtam, hogy ebben a pillanatban mind a ketten ugyan azt érezzük és ugyan arra gondolunk…

Boldogok vagyunk, hisz mind a ketten a magunk módján szörnyetegek vagyunk…

A Világ- I. fejezet

A Világ

I. Fejezet

Az aki senkinek nem fog hiányozni

Egy újabb reggel mit ezen a világon megélhettem. Szeretem a napfelkeltéket. A Fény ami elűzi a sötétet. Magasztos és magával ragadó. Persze lehet úgy is látni, hogy a Fény ami felfedi a sötétbe megbúvó szörnyűségeket. Így már kevésbé magával ragadó. Talán a Sötétség az ami elfedi a mocskot a világba. Talán a Fény a rossz ami akaratunk ellenére szemünk elé veti mindazt amit mi nem akarunk látni. Hisz oly sok jó dolog történik a Sötétség leple alatt amiért érdemes élni. Az átmulatott éjszakák, a lágy csókok, a vadabb szeretkezések, az összebújva töltött álmok. Annyi szép és jó dolog van amit a Fény elűz.

Elég ezekből a sötét gondolatokból. Nem szabad ilyesmikre gondolnom. Ezek csak még közelebb visznek a tébolyomhoz amibe lassan végleg bele esem.

S ekkor vettem észre azt az elejtett flakont. Külső szemlélőként csak egy egyszerű félig megívott koccintós bor. Nem szokatlan látvány ez egy nagyvárosban. Csak egy újabb jele romlásban lévő társadalmunknak, amit a Fény ismét akaratunk ellenére a szemünk elé dob. A hozzám hasonlókat leszámítva már senki figyelmét nem kelti fel. De a magamfajta mást is észrevesz ezen. Erre a kis falaskára tapadt léleklenyomat oly titkot rejt mit érdemes látni

.

Nem lenne szabad felvennem, nem lenne szabad megnéznem. Csak egy újabb lépéssel közelebb kerülök a tébolyhoz ami lassan teljesen bekebelez és magával ragad. Bár ne ismerném már magam ennyire, a kíváncsiságom mindig győz…

Lassan lehajolok és felveszem. Érzem a kezeimbe a léleklenyomat energiáit. Érzem ahogy lassan magával ragad és beszív. Félelmetes és mégis mámorító érzés ez, mint a tiltott Szerelem. Mikor tudod, hogy amit teszel helytelen, de mégis a vágy és élvezet tovább hajt, még ha ezért a társadalom el is ítél. S már jön is az emlék mit kíváncsian szemlélek.

Jók ezek a nyári esték, nincs hideg, bárhol aludhatok. A borocskám már a kezembe. Az igazi a két literes koccintós. Másra nincs is szükségem. Ezt megiszom és már alszom is.

Azok a mocskos emberek meg mind bekaphatják. A faszom ki van már velük, hogy egyre nehezebben adják ide a pénzt. Hát ha nem adják ide akkor mégis mi a faszból éljek? Azok a szemét boltosok is elkérnek ötszáz forintot ezért a szarért. Egész nap kéregethetek, hogy meg tudjam venni az én kis borocskámat. Már csak ez a szar jelent nekem vigaszt. Ott a boltba is csak kerülgetnek az emberek csak mert büdös vagyok. Ráadásul az a tetű is beállított a sorba! Miért nem lehet egyszerűen csak előre engedni? Mi dolga van ott a többi embernek? Nem rá érnek? Nekem KELL ez a borocska, mégis hogyan aludjak-e nélkül. Ma remélem nem futok bele azokba a szemét közteresekbe. Mi az hogy nem alhatok azon a padon amelyiken akarok? Még hogy szabad országba élünk…

Nem tudom mikor aludtam el, csak azt tudom, hogy valami erős vakító fény hasít a szemembe. Azok a nyomorult közteresek biztos megint rám találtak. A kurva anyjukat, hogy nincs ezeknek jobb dolguk? Ijedtembe még a borocskám is kieset a kezemből.

De ez most valamiért más. Most nem a megszokott mit csinálsz te itt kérdést kapom a képembe hanem valami furcsa érzés járja át a testem. Olyan mint ha repülnék…

A lebegés után úgy érzem mint ha újra egy padon feküdnék, de ez nem olyan göröngyős szar mint amik a köztereken vannak. Ez egy sima és kemény pad. A fény hirtelen eltűnik és szürkés arcú emberek bámulnak a képembe.

-          -Mi a faszt akartok ti kis tetvek?

-          -Nos azt hiszem illendő egy minimális magyarázatot adni és mivel van még pár percünk akár ezt beszélgetéssel is tölthetjük. Bár életmódja kedves uram nem épp a legjobb szerencsére a mi technológiánkkal az ön által okozott kár percek alatt rendbe hozható. Ami a májából kiindulva nagyon jó hír, hiszen a tiszti kantin szakácsának megint sikerült tönkre tenni a sajátját.

-          -Ha azt hiszitek, hogy felvághatok mint egy disznót tévedtek, jönnek a haverjaim és a szart is kiverik abból a szürke fejetekből.

-          -Uram, illetlenség mások mondatába vágni. Kérem engedje meg, hogy pár tárgyi tévedését kijavítsam. Egyrészt mi nem fogjuk felvágni, a primitív földi orvostudomány előtt járunk több ezer évvel. Másrészt nincsenek barátai, magának nincs senkije, maga egy senki, a társadalma selejtje. Persze ha lenne bárki is aki az ön kiszabadítására sietne mi már körülbelül másfél, két fényévnyire járunk az ön ’’lakhelyétől”. Sajnos pontos adatott nem tudunk mondani, a navigátorunk szeme már nem a régi… épp ezért fog annyira örülni az önének. Persze próbálhatna tiltakozni, de a hangszálait már leállítottuk. Ha ez megnyugtatja az összes szervére érkezett már legalább egy igénylés. Az elbírálás ideje alatt külön tartályokban fog zajlódni a szervek rehabilitálása. Ilyen állapotba mégsem adhatom oda a pácienseimnek. Ami meg a maradékot illeti, nos biomechanikus területen kerül feldolgozásra. Köszönjük az áldozatát.

Szólni akarok de már nem tudok mondani semmit. A világ hirtelen elsötétül, minden hideg és nehéz. Már semmim nem mozdul. Bár itt lenne a kis borocskám…

Véget ért az emlék újra én vagyok, újra a saját életemben. A flakont kiöblítem és a szelektívbe dobom. Éljen az újrahasznosítás.

A Világ- Bevezető

Egy új novella sorozatot kezdek, egyelőre csak terv, hogy sorozat lesz belőle ugyan, de ha már a bevezetőt megírtam fel is tehetem. Tudom nem valami sok, de határozottan kevés, de remélem elnyeri olvasóim tetszését :)

A Világ

Bevezető

Sok minden van ezen a földön amit ismerni vélünk, sok minden van amit ismeretlennek sorolunk. Vannak akik hisznek a világ egyetem tisztító erejében, mások a sötét anyag terjedésében. Olykor látnak más lényeket messzi világok hírnökeit, de mások ismételten azt vallják, hogy ez messze menő tévedés csupán. Mások szerint a jövő hírnökei akik új tudásukkal a múltat szemlélik.

Vajon létezik a lélek? Oly sokan keresnek erre tudományos választ, míg mások a vallásuk alapjának tekintik az egészet. A vándorló erő ami bejárja az egész világot, tudást gyűjt és életről életre járva megtapasztalja mindazt amit e földi lét számára tartogathat. Olykor találkozunk olyanokkal akiket még soha sem láttunk mégis úgy érezzük ezer éve már össze folyt már lelkünk. Barátság, Szerelem mi olykor életeken is átívelve lobban életre az első szempillantásra.

Angyalok és Démonok vívják Ősi csatájuk a földön? Angyalok kik óvják törékeny életünk. S ott vannak a Démonok kik a szabad akarat illúziójával csábítnak bűnre minket. S hogy miért is folyik a harcuk? Talán ez a haldokló bolygó uralmáért? A lelkekben dúló hatalomért? Vagy csupán egy Ősi játék amit senki nem ért meg igazán?

Megannyi más rejtély övezi ezt a rövid földi létet, amit leélünk. Még is ezer és ezer élet is kevés lehet a világ teljes megértéséhez? Mi is hát a valódi igazság? Hát minden és egyben semmi. Minden mit egyszer megálmodott egy kreatív elme, valahol valóra vált és új életbe kezdet. Egyben semmivé válik a reggeli ébredésével és tovaszáll az illúziók csalóka oltárán.

Bár csak így lenne. Bár minden álom csak álom maradna. Bár minden rém ott lenne mélyen az elme legmélyén bezárva… olyan jó lenne, ha ez tényleg így lehetne. Sajnos, nem ez a Világ valódi története. Oly botor módon hisszük ezt, hogy mi álmodunk és az álom csak a fáradt elme szüleménye.

Régen valamikor egyből tudtam a nevem ha kérdezték. Mára már csupán jobb szeretek Névtelen maradni. Egy senki ki elszakítja láncait, s átlépi határait. Enyém a látás mivel megláthatom a megtörténtet, s más életekbe kalandozhatok.

Régen áldásnak gondoltam a látásom, hogy ezzel az Angyalok áldottak meg. Ma már érzem képességem árát. Az áraz amit meg kell fizetnem a Világ Rendjének kedvéért. 

Milyen lehet?

Milyen lehet olyannal lenni
Aki az egész világot jelentheti

Milyen lehet egy ilyen személy
Kivel a múlt csak egy emlék

Olyat ölelni reggel
Ki velem lesz majd este

Jó érzés lehet ez?
Eldobni mindent...

Milyen lehet hozzá bújva
Elfelejteni a múltam

Remélem egy nap majd megélem
S az egészet akkor megértem

Miért is dobtál el engem
Kinek a világot jelentetted



Sokszor mondják, hogy olyan egy olyan barát akiért érdemes meghalni is... nos ez a vers egy olyan régi barátság emlékére íródott akiért élni volt érdemes, egy olyan barátság ami akkor is fényt vitt az életembe amikor mindent elöntött a sötétség, egy olyan barát akinek a puszta emléke megmentette az életem... de azóta már eltelt sok-sok holdtölte, pár nyár elszállt és néhány tavasz magára talált. És mára ez csak egy emlék maradt... Gyönyörű és magával ragadó, de akkor is csak egy emlék már...