A Világ XV Fejezet.

A Világ

XV. Fejezet

Színházi Öngyilkosság

Minden nap ugyan olyan nehéz? Vagy minden nap más módon nehéz? Vagy nem az élet kemény, csak te vagy csicska? Sok megközelítése van a nehéz időszakoknak. Meg annyi szomorú Léleklenyomat amit már láttam. Tönkre ment életek ezreit csodálhattam végig az elejétől egészen a végső lépésig… Halál… Annyira nem jó érzés látni, hogy mennyire sokan hullnak saját múltjuk emlékeinek kardjába. Egy óriási kard amit olyan egyszerű lenne elkerülni. Vajon tényleg létezik az a bizonyos Kiút a labirintusból, tényleg mindenkinek a kezébe van az a bizonyos Aranyfonál ami kivezet a saját sorsunk által tákolt átláthatatlan Labirintusból?

Jómagam úgy vettem észre, hogy igen is ott van… sok fajtásam van aki nem tud élni az adományával és átok ként fogja fel. Persze én is rettegek a Tébolytól ami rám vár, de nem utasítom vissza a szemem. Még egyszer se kapartam ki egyiket se pedig gyengébb perceimbe megfordult a fejembe. A minden látó aki a Látás helyet a Vakságot választaná… ez azért elég szép képet fest A Világról nem? Elég szomorú, hogy néha még én se akarom látni. Ugyan akkor azok a „Szörnyek” akik elfogadták az Adományt sokkal kiegyensúlyozottabbak lettek. Valamiért azok a Szörnyek akik magukra találtak mégis képesek teljes életre. Egy olyan életre amit boldogan tudnak lezárni.

Véleményem szerint az átlag emberek kezébe is ott van ez a „Fegyver” amivel küzdhetnek a Sors kegyetlen csapásai ellen. Egy olyan fegyver ami ott van mindenkibe és mégis csak nagyon kevesen merik rá kinyitni a szeműk. Olyan kevés Embert látni ami akár életének egy kis darabját is ennek szánja. Ez nem más mint a belső Vágy. Mindenkinek van valamije ami örömmel tölti el, amivel eléri a Zent és megleli a békéjét. Bár a Világ rengeteg káros pót szenvedélyt add nekünk, mégis még ott van az igazi szenvedély amivel az Ember Alkothat. A Teremtés csodája ami nekik megadatott. teremteni valami Újat… Egy olyan értéket amiben ott van az ő Lelke… a Lélek ami olyan messzire visz mindenkit.

Mennyi szép gondolat ez tőlem, én magam se vagyok hozzá szokva, hogy a Névtelen ennyire optimistán álljon A Világhoz. Ezek a hulladék emberekhez akiket megvett, akiktől retteg… miért beszélek magamról kívülálló ként? Önmagamat jellemzem, kezdek klinikai példája lenni az elmeháborodottnak. Helló Téboly, rég találkoztunk…

Szerencsémre egy Léleklenyomat kizökkentett a gondolatmenetemből. Az utcán sétálva mi szemetet nem talál az ember ha kinyitja a szét? Egy egyszerű pengető. Normál esetbe azt mondanám, hogy egy zenész megint elhagyta a pengetőjét. Végül is aki gitározik az tudja miről is beszélek… egy átlag Gitárosnak nyakig kellene járnia a pengetőkbe ha hírtelen az összes eltűnt darab előkerülne. Én is rengeteget elhagytam már, ahhoz képest, hogy nem is vagyok valami nagy Rock sztár. Nos, de lássuk mi vár rám. Nocsak már nem is aggaszt a Téboly? Ha már az se fog aggasztani, hogy nem aggaszt akkor tényleg nagy gáz van… de vajon akkor ez érdekelni fog? Felveszem a pengetőt és átjár a szokásos bizsergés, érzem ahogy a Léleklenyomat átjárja a testem és kezdődik a vetítés. Csapó egy, első felvonás…

Elértem a tökéletes nap fogalmát. Reggel arra keltem, hogy egy gyönyörű nő szuszog mellette. Egy pártalan szépség. Hogy is hívták? Zsófi, vagy Zsóka? Tuti, hogy valami Zs, vagy Z? Talán Zita. Na jó, úgy is mestere vagyok annak hogyan is kell valakivel úgy beszélni, hogy nem tudom a nevét, több éves gyakorlat teszi. Ez a szépség a reggeli torna után még reggelit is készített. Egy nagyon finom reggelit, tápláló és finom, ritka párosítás, oda figyel az egészségemre és egyből le is mozogjuk. Lehet Szandinak hívták, az S és a Z tuti szerepelt a nevébe… Lényegtelen

Egy ilyen páratlan reggel után a délelőtt se telhet rosszabbul. Mást se csinálok csak nyúzom a húrokat. Játszok az én igaz szerelmemen Karenen. Minden pasi csaj nevet ad a gitárjának nem? Ez így logikus, mégis csak egy intim kapcsolat ez Zenész és Hangszere között… Plusz volt egy Kati az életembe akire tök jól belehetet hangolni a gitárt, mindig A-mollon duruzsolt szex után… vagy lehet Andi volt? Soha nem volt valami jó a memóriám… Imádok a Gitáromon játszani ez egy páratlan érzés, kienged belőlem mindet amit elfojtok magamba, utána sokkal tisztább a fejem és a lelkem.

Az ebédem a kedvenc kávéházamba töltöttem és ma még a csini szöszi pincérnő is volt bent. Mázlis ez a napom. Nem tudom, hogy kötelességből tűri vagy tényleg nem zavarja, hogy folyamatosan Szöszinek hívom… lehet van egy távoli Indián rokonom és innen jön ez a zseniális névadási képességem. Mennyivel egyszerűbb megjegyezni egy nevet egy jelző alapján? Szőke haj egyenlő szöszi, hát nem zseniálisan egyszerű? Szeretek ide járni, a kávé isteni és a kis sütijük is egész jó. A jó felszolgáló társasság már csak hab a tortán. Finom nyalogatni való tejszínhab. Kávézás után találkozok a következő barátnőm. Az ő nevét már könnyű megjegyezni. Cukor popsi. Na jó ez se egy valódi név, de tőlem pont ennyi várható. A névadás itt teljesen indokolt. Olyan harapni való feneke van, hogy egyszer kétszer muszáj voltam felspékelni egy kis tejszínhabbal… amit ugye fel kell nyalni mert ha sokáig ott hagyod nagyon fog ragadni… ilyen téren ez a 22-es csapdája, ha lenyalod rendesen utána élvezetes a szex, ha nem akkor előtte el kell menni zuhanyozni és olyat még nem hallottam, hogy a közös zuhany után valaki ne mocskosabban jöjjön ki mint ahogy bement. Imádom az ilyen pozitív következmény hurkokat.

Végig múlatjuk a délutánt. Egy kis mozi, vásárolgatás, séta a parkba és szex az erdőbe. Van valami magával ragadó a nyílt helyen történő szeretkezéseknek, csodálom is, hogy még nem lettem feljelentve közszemérem sértésért. De szép életem is volt…

Cukor popsival nagyon jól telik az idő. Ez egy nagyon szép nap még egy kis csónakázásra is jut idő. Szégyellném magam ha ez a vizes helyszínnél ne sütném el a lehet búvárkodni poénom. Az nem én lennék, ha ilyesmi történne lőjetek le. Utána jöhet egy jó kiadós kajálás. Nagyon sok energia el megy az ilyen szép pillanatokra mint ez is. Még szerencse, hogy a rendszeres testmozgásformába tart.

Közeleg az este. Majdnem tökéletes a mai nap. Kár, hogy a színházba nem jutottam el. Az egyik kedvencem játsszák ma. Black Comedy, igazi klasszikus ajánlanám mindenkinek. Mondjuk erre is egy nő vett rá először… meg se próbálom felidézni a nevét, esélytelennek érzem a témát. Egyre közelebb ér az éjfél. A maradék időmet emlékezéssel töltöm.

Nagyon boldog életem volt, a Családom jó módba élet. Mindenem meg volt nekem és a testvéreimnek. Én voltam a legjobb tesó. Mondjuk egy olyan családba akiket kézen fogva kísér a szerencse nem nehéz jó tesónak lenni. Bármibe fogtunk az sikerült. Mindig jött egy szerencsés fordulat aminek hála a leglehetetlenebb helyzetbe is a lehető legjobbnál is jobb módon kerültünk ki. Mi tényleg nem ismertük a Vereség fogalmát. Nagyszerű család ez a miénk, egy apró sötét titokkal. Talán annyira nem is nevezhető aprónak. Réges-régen a családom alkut kötött egy Démonnal. Akkor is már elég rafinált őseim voltak. Nem pénzt kértek vagy hatalmat ami akkoriba annyira menő volt, nem ők Szerencsét kértek. Egy mindent felülmúló Szerencsét magukra ős az őket követő generációkra.

Nagyon zseniális gondolat, de meg van az ára. Minden generáció legidősebb fiának az életébe kerül. Hát igen az emancipáció akkoriban még nem élte fénykorát. A legidősebb fiúgyermek élete, de nem akárhogy. Ennek a fiúnak meg kell kóstolnia az élet szépségeit, ő is birtokolja a Család Szerencséjét, de el kell dobnia az életét. Saját akaratából meg kell halnia a családjáért. Miért pont a legidősebb? Mikor az összes régi mesébe a legkisebb királyfi menti meg a világot? Egyszerű, a legidősebb fix, a legkisebb tesónál mindig születhet egy fiatalabb, de a legidősebbnél viszonylag ritkábban születik idősebb…   A mai egy igazán szerencsés napom. Szép nap a halára. Itt az ideje eldobni az életemet.

Már elég régen eldöntöttem, hogyan is akarom eldobni az életem. Persze sok tipp jött a családtól, ki és hogyan csinálta, de nem fogom egy pisztoly csövét a számba venni, ahhoz szoktam, hogy az én stukkerem csöve kerül mások szájába, nem most leszek a nyalóka másik végén. Persze ott van a gyógyszer is, de abba meg nincs semmi stílus. Az ablakból kiugrás se adja, az én szerencsémmel az lenne a vége, hogy túlélem. De van egy elegáns és az én életstílusomhoz nagyon is passzoló. Felvágott erekkel a halálba táncolni magam. Szerencsére volt annak a bizonyos Démoni megállapodásnak egy záradéka is. A legidősebb fiú nem érzi a fájdalmat amikor elhatározza, hogy végez magával. Mégis csak volt az őseimnek szíve, ez nagyban megkönnyíti a helyzetet.

Előkészítem a legélesebb késem. Jó éles, tesztelten egy szalonnán. Nagyon is jól vág. Ezután bekészítek egy negyed órás válogatást. Egy jó kis dance zene, a kedvencem és mért pont tizenöt perc? Nos ez egyszerű, ennyi ideig tart a súlyos vérveszteségnél az eszmélet vesztés. Még se kellene az, hogy itt egész nap megy a zene én meg holtan fekszem, nagy kicseszés lenne a szomszédokkal. Ami meg a mentőket illeti. Holnap jön a Családom, tudják, hogy ma teszem meg. Véletlen rám találnak és meg is lesz az öngyilkosság. Senki nem fog gyanakodni és a Családom is tiszta marad.

Zene indul. Sweet Dreams. Annyira adja magát nem? Ide van kitalálva. Elég nehéz volt egy negyedórás össze állítást találni. De nekem sikerült… milyen meglepő hogy a Szerencse fia valamit szerencsésen megtalál nem? Mint hogy mindig tudom mit kell mondani, minden bugyiba bemászok a megfelelő szóval vagy a véletlenek egybeesésével. A Szerencse sokkal nagyobb tényező mint azt bárki mondja. Ez egy mozgató rugó… még ha ilyen magas is az ára, a Család az első.

3-3-5-3 a jól ismert tab. Érzem ahogy a zene átjárja a testem. A kés a jobb kezembe, oda illesztem a bal csuklómra és egy határozott mozdulattal felvágom az ereim a karom közepéig. Amíg még van erő a bal kezembe megcsinálom ugyan ezt a jobbon. Első jó hír, hogy tényleg nem érzek fájdalmat. Ez hasznos, tényleg igaza volt a szüleimnek. Kezdtem attól félni, hogy ez csak kamú mégis csak egy gyereknek magyarázzák el, hogy meg kell halnia egy nap a saját kezétől.

A 2. Riffnél jár a szám és már a karjaim a magasba. A Vérem sugárba ömlik körülöttem, de én csak táncolok, élvezem ahogy a forró vérem rácsapódik az arcomra. Ütemre mozgatom a karjaim és a vér körülöttem egyre szélesebb ívbe kezd gyűlni. Nem irigyelem azt aki ezután takarít. Édes álmok… Tényleg beutaztam a világot és a 7 tengert… tényleg mindenki keres valamit… annyira jó ez a szám, már az se zavar ahogy a fejem egyre jobban elnehezedik, csak érzem az ütemet… a saját vérembe úszok. Érzem az ízét. Édes… ez az én másik nagy ritkaságom, édes a vérem. Szinte már kortyolom ezt az édes nedűt… annyira Isteni ez a pillanat. A tökéletes nap tökéletes lezárása. A karjaim teljesen elnehezednek, de nem érdekel, csak táncolok élvezem teljes szívemmel az én utolsó táncom. Nincs bennem semmi félelem, csak a mindent elöntő vágy, hogy még több vért kipréseljek magamból. Minden egyes szívdobbanás egy újabb adag vért küld a levegőbe… az ütemmel együtt gyorsul a szívverésem is. Ütemre próbálom belőni magam. Pocsék zenész lennék ha nem tudnám magam ütemre állítani. Tisztelem én az ütemet, nem lépek, rá. Furcsa, hogy így a végén is csak a hülyeséget ontom, de így vagyok én én. A vágy és élvezet járja át a testem. Olyan kielégülés mint egy jó szex, csak ez tényleg az utolsó táncom lesz…

A vérem színe még vörösebb ahogy a lámpa fénye rá vetül… csodálom még egy darabig ahogy egyre kisebb ívbe spriccel a vénámból. Vajon lesz utána szivárvány? Erről valahogy nem találtam infót az interneten, bár igaz ami igaz ha lesz is én már nem fogom élvezni.

Elnehezedtek a végtagjaim. Lefekszem a földre a saját édes vörös Vérembe… Mindig is a Vörös volt a gyengém. Vörös bor, Sangria, vörös hús és persze a szép Vörös Nők. Amilyen rozsdás a tető, olyan nedves a pince, hogy ez mekkora igazság!

Fekszem még egy kicsit a vérembe, még nem telt le a 15 perc, de érzem lassan a végem, na így higgyen az ember az internetnek, kamuzik…

Nagyon szép életem volt, még pár kép átvillan. Bíztam benne, hogy a kimaradt jeleneteket vissza nézhetem most, de sajnos ez nem jött össze, pedig jó párszor beléptem már a csillagkapuba. A kezeim nagyon nehezen mozognak, bele se akarok milyen fájdalmat éreznék ha nincs az a záradék. Megmaradt erőmmel még rajzolok egy szmájlit. Na ezzel össze zavarom majd a helyszínelőket. Annyira jellemző ez rám, egy röhögés közepén halok meg…

Na ez ám egy érdekes Léleklenyomat. A Felelőtlen Fiú aki a legfelelősségteljesebb döntést hozza meg a családjáért. Valahol ez mélyen ironikus. 

A Világ XIV. Fejezet

A Világ

XIV. Fejezet

A Gyűlölet Hangja

A Város fejlődésében sok lehetőség van még, ilyen például a közlekedés is. Új buszjáratok, elkészült villamos pályák, esetleg egy frissen felavatott bicikliút, vagy egy kiépítet elkerülő. Mind olyas valami amit érdemes látni. Persze ha Hasznos Holmik óta óvatos vagyok, de mi baj lehet egy kis villamosozással? Vadonatúj villamosok amik frissen gurultak le a gyártó szalagról. Ebből baj nem lehet… na persze

Pár hét már eltelt az átadás óta, már annyian nem várakoznak a megállóba, ahogy közeledik látom, hogy már utasból sincs annyi mint az első napokban. Mostanra már tényleg csak az utazik rajta akinek tényleg dolga van. Gúnyolhatnám a sok barmot, hogy hogyan csorgatják a nyáluk az új kapura, de az az igazság, hogy pont ezt teszem én is. Azt hiszem határozottan nincs alapom kritizálni ezeket az embereket.

Megáll a villamos az ajtók nyitódnak és a leszállók leáramolnak. Csak a szokásos, néhány diák, pár dolgozó és az elmaradhatatlan nyugdíjas horda, bár a felsorolásom végén vannak mégis az ő öreg szaguk ami először megüti az orrom… A felszállásnál még értem miért tolakszanak, bár teszem hozzá szerintem a banyatankok tökéletesen alkalmasak arra a célra, hogy az ember leüljön, de hogy leszállásnál miért is kell így harcolni. Mint ha valami dicsőség lenne, hogy ki száll le elsőnek.

A tömegbe kiszúrok egy nőt. Bár egy tipikus természetes szépség még sem ez az ami megragad. A tekintete teljesen üres, ha a szem tényleg a lélektükre ott bent a tökéletes nihil uralkodik benne. Nincs kisugárzása és ez megrémiszt. Mindenkinek van egy aurája, egy természetes rezgése amit a szememnek hála tökéletesen láttok. De ez a Nő üres, nincs benne semmi. Mint ha csak egy üres héj lenne miből kiszállt a tartalom.

Pillantásunk csak a másodperc töredékéig keresztezik egymást, de még így se értem mi történhet vele. Mint ha egy árny suhant volna át a szemein, a Gyűlölet árnya. Mint akinek az egész Világ az ellensége, olyan érzések kerítenek hatalmukba amiket én magam se értek honnan is jönnek, a Világot akarom elpusztítani. Talán a Téboly kerített hatalmába? Nem tudom, az érzés ahogy jött azzal a sebességgel is suhant tovább. A Nő helye még szabad és hogy honnan tudom? Egy Léleklenyomat ami az ülőhelyét mutatja. Szerencsémre még egy nyuger se szabadult rá így oda ülhetek. Látni akarom ennek a Nihilnek a forrását. Érzem már a szokásos bizsergést, ugyan még átvillan az agyamon, hogy ha a puszta pillantása is ilyen közel rántott a Tébolyhoz, talán nem a legjobb ötlet megnézni az emlékét… de már nem tud érdekelni, ezt látni akarom!

Pont három napja történt, pont ezen a helyen, pont ez a két megálló közt, csupán az irány volt más. Három borzalmas nap, vagy három keserve évszázad? Magam se tudom az idő oly kiszámíthatatlan ha az ember folyamatos fájdalomba létezik. Talán a másodpercek voltak az évek? Vagy az évek másodpercek? Nem értem az egészet, elvesztettem az idő érzékem. Egy valamire emlékszem. A Fájdalomra ami a testem átjárta. Az a két Férfi értette a dolgát. Amikor először láttam őket pont velem szembe ültek. Ott ültek és én még nem is gyanítottam mire készülnek. Még csak nagyon nem is bámultak. Mégis hogyan foghattam volna gyanút? Hogyan érezhettem volna azt mire készülnek? Mára már megváltozott a helyzet, soha nem felejtem azt a két arcot. A vérbe fagyott arcuk még most is elégedettséggel tölt el, bár ez az érzés is tompa már, már minden tompa, csak a Gyűlölet amit érzek. Az őszinte nyílt gyűlöletet ami elnyom minden mást, a fájdalmat, a félelmet és a bűntudatot.

Amikor leszálltam a villamosról ők is leszálltak velem együtt, de ez se tűnt fel, hiszen olyan sok mindenki más is leszállt velem együtt. Azok a nyomorult Emberek. Ha nem lenne ennyi akkor észre veszem őket, akkor talán nem kábítanak el a sarkon és nem visznek el oda… oda ahol minden véget ért, oda ahol a végén csak egy érzés maradt. Egy érzés ami után megváltás volt a Gyűlölet hívó hangja.

Egy sötét kis szobába tértem magamhoz, kikötözve. Krisztus pózba kifeszítve. Láncokkal a csuklómon és a bokáimon. Emlékszem még hogy könyörögtem, hogy engedjenek el… hogy ne erőszakoljanak meg… olyan kis naiv voltam akkor még… ha tudom mire készülnek akkor a Halált választom.

A két férfi arca annyira emberi volt. Semmibe nem voltak különleges, te túl jó képűek, se túl rondák. Átlagos emberek, még csak a szemszínüket se emelhettem volna ki. De azok a kezek, azok az ujjak tudtak fájdalmat okozni. Elmagyarázták részletesen mire is készülnek. Nem akarnak megölni, azt akarják, hogy szenvedjek. A fájdalmat akarnak okozni, olyan sok fájdalmat amibe bele halok majd. Így kerülhetek közel az Ő nagy vezetőjükhöz. A Fájdalom, ezt akarták rajtam keresztül megérinteni. Én voltam az Áldozatuk akivel elérhetik a parancsolójuk. Elég szépnek ítéltek meg ahhoz, hogy uruk kedvére tegyek.

Ekkor vették elő a késeket. Rengeteg különböző formájú kés, volt itt vékony tű szerű és nagy dzsungel kés is. Féltem, remegtem a félelemtől, olyan érzés volt mint ha valami földöntúli hideg érzés járná át a testem és remegtetné meg szívemet. Az egyik felvet egy kis kést és elém lépet. A kés élét az arcomhoz érintette miközben a másik lefogott. Elkezdte lefele húzni a kést én pedig sikítottam ahogy csak tudtam, de a kés nem vágott meg. Egy lentebb csúszott a penge. Végig a testemen. Végig attól rettegtem, hogy megvág. A kés elérte a blúzom és ahogy haladt lentebb úgy vágta szét az anyagot. 

Üvöltöztem, tiltakoztam, de ők csak tartottak és mosolyogtak. A kés most elért a mellemhez és minden akadály nélkül vágta szét a melltartóm. A kés egyre lentebb és lentebb meg, végig a blúzomon. A farmerom és a bugyim se jelentet neki akadályt. Így haladt egész combközépig. Majd a késsel a másik oldalamon is eljátszotta mindez, azzal az eltéréssel, hogy minden levágott centivel egyre több látszott meztelen testemből. Mikor végig ért ott álltam kikötözve előtte ruha nélkül. Ekkor hajolt közel a fülemhez és súgta bele, hogy nem lesz semmi baj. Persze teljesen lefoglalt az, hogy éreztem mennyire kemény lett oda lent. A másik nem hajolt ennyire rám, de a szeméből elnézve ő is ugyan így lehetet már. Igazán még el se tudtam rendesen aggódni azon, hogy most meg fognak erőszakolni… ekkor vágta először a testembe a kést.

Az az éles fájdalom ami akkor járta át a testem leírhatatlan és bár csak megismételhetetlen lenne. Megnyugtatott közben a késelőm, hogy nem kell aggódnom, Ő profi, nem halálos a seb, még csak nem is súlyos. Csak fájdalmas. Büszke volt magára, hogy milyen profi. Nem halálos, de fájdalmas… mekkora kihívás is ez. A legtöbb profi csak néhány ilyen pontot ismer, de ő több tucatot. Végig mutatta mindet. Más és más késsel ugyan de a vége mindig ugyan az volt. A meztelen testemre már a vérem rá száradt. A társa közbe végig azon volt, hogy életbe tartson. A sebeket bekötözte és ellátta, közbe pótolta a vérveszteségem. Az egyik szúrt, a másik gyógyított, de a gyógyításba se volt köszönet, fájt a seb, de nem haltam bele pedig semmi mást nem akartam. Kétlem, hogy ember tud jobban utáni mint én. Rettegtem és kétségbe esetten sírtam minden szúrás után. Nem álltak le, nem hagytak pihenőt. Amíg a késes dolgozott a másik pihent és kajált… közbe meg kéjes vigyorral nézte társa munkáját. Olykor el el tűnt néhány percre, szerintem ilyenkor rá rántott. A degenerált… a késes is meg meg pihent mikor épp ápolt a másik.

Az ablaktalan szobába az idő múlását se tudtam megállapítani. Csak telt. Vagy nem? Magam se tudom, de nem hagytak elaludni se elájulni. Valami furcsa injekcióval ébren tartottak. Egy idő után megláttam egy árnyat. Érdekes árnyékot látni egy olyan szobába ahol csak egy égő van, az is felettem. Az árny egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Majd a fülembe súgott. Tisztán emlékszem még az egészre…

- Félsz?

Igen, gondoltam magamba hiszen már a sok sikolytól és fájdalomtól képtelen voltam megszólalni.

- Ironikus nem? Ez a két selejt engem akar megszólítani de nincs bennük az ami benned ott van, az ami ahhoz kell, hogy meglássanak. Te tudod mi az?

A Gyűlölet

- Igen, ez a két selejt a Fájdalomnak hisz engem, pedig én sokkal hatalmasabb vagyok, én vagyok a Mindent elemésztő Gyűlölet, korok és korszakok lezárója, népek pusztítója. Mond csak, Gyűlölöd ezt a két Selejtet?

Igen

-Mond megölnéd ezeket?

Igen

-Mit adnál azért, hogy megtehesd ezt? Eldobnád az emberséged? Lennél az én szolgám? Nekem adnád a Lelked?

Igen

Ami ezután történt az a Halálom… ott és akkor meghaltam. A Lelkem örökre elveszet és én csak egy eszköz voltam. A Gyűlölet eszköze, de ezt nem bántam. Olyan erőt éreztem amihez foghatót még soha. Egyetlen gondolattal letéptem q láncaim… A fogva tartóim igazán fel se fogták mi történt. Az amelyik gyógyított már halott volt mire a láncaim a földre értek. Mint ha láthatatlan kezeim lennének amik mindenhová elérnek. Éreztem a vére mellegét a nem létező karjaimon. Mint ha a tulajdon kezemmel tettem volna. Úgy téptem le a fejét mint ha csak egy babám feje lenne. Még pislogott amikor a teste már rég a szoba másik végébe volt… ezt a pislogó kis kupacot vágtam hozzá a késeshez. Szinte egy pillanat alatt megismertem a Gyűlölettől kapott erőt, mint ha az mindig is a részem lett volna.

Éreztem a késes félelmét, éreztem hogy reszket. De nem érdekelt, csak az érdekelt, hogy a Gyűlöletem tárgya végre eltűnjön. Ki akartam törölni a létezését. Az összes kést egyszerre vágtam a testébe, figyelve arra, hogy az arca érintetlen maradjon. Oda léptem hozzá, még nem halt meg, nem engedtem neki. Oda hajoltam a füléhez majd kéjes hangon oda duruzsoltam neki

- Nem lesz semmi baj, ne félj…

Végig néztem ahogy az élet távozik belőle, ahogy a szemeiből eltűnik a fény. Igazából nem tudom meddig néztem a két élettelen szempárt, felváltva a két férfiét. A szobába ahol tartottak találtam egy csomó női ruhát. Talán korábbi áldozataiké voltak, talán nem mindenkivel játszották el ezt a ruhalevágós jelenetet… milyen ijesztő lehetet ezeknek a nőknek úgy felkelni, hogy meztelenül vannak kikötözve ez a két beteg állat kényére kedvére… túl sok itt a ruha… a szemembe könny szökik, a Gyűlölet könnyei, a kések még tovább szúrják a már halott testeket és egyet-egyet a koponyájukba állítottam, majd még egyet és még egyet és még egyet és még egyet és még egyet és még egyet… a végén már hely se volt ahova új kést szúrhattam volna…

Öltözés közbe találtam egy kopott könyvet. A Fájdalom megidézéséhez készült kis könyvecske… ezek szerint a Világba még több ilyen beteg van… Az Árny a fejembe szólalt meg…

- Tápláld a Gyűlöleted és a Gyűlölet elvezet a célodhoz…

Meg fogom keresni a többi ilyen szadistát és végzek minddel… A szobából ami egy pince volt a belvárosba kötöttem ki, közel ahhoz a megállóhoz ahol ezek a férgek rám találtak. Hát már sehol sincs biztonság? De van, ahol Én ott vagyok ott más Nő nem fog így szenvedni…

Fel szálltam a villamosra, hogy elbúcsúzzak attól aki voltam… érdekes, hogy pont ott ért véget a vissza emlékezésem ahol annak idején felszálltam…

A Végállomáson tértem magamhoz egy mosollyal az arcomon. Nagyon úgy fest ez lesz az utolsó ilyen emlék amit láthatok, még ha ezért ennek a Nőnek a lelkét is kellet adnia. Vajon a tetteinek nemessége megmenti majd a Lelkét az örök kárhozattól? 

A Világ XIII fejezet

A Világ

XIII. Fejezet

Hasznos Holmik

Szeretem a régi dolgokat, azokat a dolgokat amik már ezer éve ezt a Világot képviselik. Épületek mikre olyan Léleklenyomatok tapadnak minek segítségével a magamfajta látók elmúlt korok képét láthatják meg.  Érezni azon korok problémáit és vágyit. Képek ahol az emberek egy rádióért ölni is tudtak volna… manapság meg a legolcsóbb telefonba is már ott van a beépítet rádió. Ők még máshogy élet, más korban más Világgal. A magamfajta Szörnyeknek akkoriban sokkal könnyebb dolga volt. Egy békés korszak amikor már nem kellet félni a lánghaláltól és a boszorkány üldözéstől és még nem az a korszak amikor bárki egy pillanat alatt tud videó felvételt csinálni… full HD-ban. Persze minden korba borzalmas sors várt azokra a Szörnyekre akik lelepleződtek, de akkoriban még könnyebb volt megúszni. Soha nem rajongta igazán az élveboncolásért, főleg ha az én bőrömről van szó.  Igaz ami igaz fénykorom az ókorba élhettem volna. A Névtelen Látnok akinek tanácsáért uralkodók ezrei tesznek meg mindent. Milyen szép is lett volna.

Viszont a múlt csodálatát nem szabad túlzásba vinni, hiszen jelenkorunkban építjük jövőnk. Azok miket most építünk lesz a jövőnk múltja. A távoli jövő Névtelenjeinek ezen épületek adják majd vissza jelen korunk szépségét és gyötrelmeit. Amit ma újnak látok, fogják majd magukhoz láncolni jelenkorunk Léleklenyomatait. Jó lenne látni, vajon néhány generáció múlva halálom után vajon milyen Sors vár a fajtánkra? Vajon lesz még néhány generáció? Vagy pedig végleg utolér minket a szörnyű vég? Ami lehet nem is lenne már annyira szörnyű… állítólag az atomvillanás gyorsan öl.

Az új dolgok iránti szenvedélyem miatt is megyek el a lehető leghamarabb az újonnan nyílt helyekre. Egy új útszakasz, egy átadott park vagy épp egy új üzlet. Így keveredtem ez a bolt elé is. Bár a hivatalos megnyitó csak napok múlva lesz a kíváncsiságomnak soha nem tudok ellen mondani. Meg hát persze a bolt neve is magáért beszél. Hasznos Holmik. Mit árulhatnak itt? Vajon milyen termék kör lehet itt? Végül is bármi lehet hasznos vagy épp haszontalan. A kirakatra tapadva próbálom megfejteni mi is lehet idebent. Milyen is a Hasznos Holmik árukészlete.

Ahogy próbálok átlátni a sötétített üvegen, ami elég lehetetlen kihívásnak tűnik, veszem észre, hogy az ajtó nyitva. Mint ha csak hívogatna, hogy lépjek be.  Magához vonz a bolt, nem tudom mi a titka de azt hiszem ez minden kereskedő álma, egy ajtó ami behívja a vásárlót. Én pedig nem az a fajta ember vagyok aki nagyon ellen akarna állni a kísértésnek. Óvatosan belépek és körbe nézek, hogy van-e bent bárki is. Ahogy körbe nézek elszörnyülködve látom, hogy a kicsiny eladótér telis teli van Léleklenyomatokkal. Minden tárgyra rá van tapadva. Legyen az egy pakli kártya, egy nyaklánc, vázák vagy csak egy képkeret. Mindenen van Léleklenyomat, de mind közül egy kardon látom a legsötétebbet.

Első ránézésre egy klasszikus Japán Szamuráj kard, úgy vélem egy Ryu Katana. Hibátlan állapotú darab, remek kiegyensúlyozással. Bár érdekes, hogy az árát sehol nem látom. Egy gyors körbepillantással konstatálom, hogy ez minden termékre elmondható. Nem látok árat. Csak Léleklenyomatokat mindenhol. Mi lehet ez a hely? Talán a Katanára tapadt léleklenyomatból megtudok valamit, valamit ami segít megérteni ennek a helynek a rejtélyét. Magamhoz veszem a Léleklenyomatot és már érzem is a szokásos bizsergést ami átjárja a testem…

Elegem van az életemből! Minden ellenem fordult. Nem bírom már tovább. Bármerre nézek ellenségek vesznek körül. Nincs kiút, nincs remény egy jobb életre. A hétköznapok szenvedése lassan felemészt. Egyetlen menedékem az én Kedvesem. Egy csodálatos tünemény, egy álom nő. Imádom a mosolyát, a mogyoró barna szemeit és az egy árnyalatnyit sötétebb haját. Az arca az én menedékem ez a kegyetlen Világ ellen. Amikor esténként mellé bújok érzem igazán, hogy élek. Ez az egyetlen menedékem. Ahogy lélegzik és álmába közelebb húzódik hozza el számomra a megnyugvást. Most pedig közölnöm kell vele, hogy lehet mindennek vége. A főnök soha sem kedvelt igazán és létszám leépítés lesz. Elsők közt fogok szerintem repülni.

Munka után sétálok még egy darabig, az én kis Kincsem még nincs otthon ma késő estig dolgozik. Addig legalább összeszedem a gondolataim és kitalálom, hogyan is mondjam el neki ezt az egészet. Valahogy okosan kell kitalálnom, mellette átvészelek mindent. Együtt kibírjuk ezt, találok majd valami mást és jobb lesz. Csak kicsit kell kibírnunk utána minden jobb lesz. Mi ketten együtt bármit kibírunk.

Ez így elég jól hangzik és szívemből is jön. Észre se vettem, de közben az új bolt közelébe sétáltam. Ritkán járok erre nem is igazán értem, hogyan kerülök én ide. Hasznos Holmik… hát a leghasznosabb most egy álláskeresési tréning lenne a legjobb nekem, vagy egy új munkahely, bár ilyet nem hiszem, hogy árulnak. A sötétített üvegen át mint ha egy Katana formáját venném ki, nem látom tisztán, de azt hiszem, egy Ryu. Muszáj megnéznem, ilyesmit nem árulnak erre felé. Lehet nincs most pénzem, de azért megnézni még csak meg szabad.

Belépek a boltba és egyből a pengéhez megyek. Igen, jól láttam. Ez az. A Hamon hullámos mintázatú, még vércsatorna is van rajta. Nem is kérdés mester munka, ezt már csak a markolat minőségéből is észre lehet venni, hát még a penge edzéséből. Egy egész vagyont megér. Óvatosan megemelem, nem egy nehéz darab és az egyensúly pontja is jó helyen van. Remek társ lehet ez egy csatában.

- Igazán jó szeme van Uram, az egy nem mindennapi darab. Egyenesen Japánból hozattam egy kihalt nemesi család kardja volt. Az edo korszak előtt kovácsolták ezt. Sajnálatosan a Család már kihalt, de ez a remek penge fennmaradt az utókornak.

Észre se vettem mikor került mögém az öregúr. Ahogy végig néztem rajta, egy átlagos magasságú nyugdíj előtt álló bácsi volt. Széles mosollyal és derűs hangjával megnyert, mégis ami igazán megfogott benne az a szeme volt. Pont ugyan olyan színe volt mint az én Kincsemnek…

- Igen látszik rajta, hogy nagyszerű darab. Az árát nem látom sehol, mennyibe kerül?

Miért kérdezek én ilyesmit? Talán az öreg megnyerő stílusa miatt lehet, mindegy, mond egy árat én mosolygok és távozok…

- Kérem, ne sértsen meg, itt az árat a vevő határozza meg, bár azt hiszem egy kis szívesség után sokkal kedvezőbb árba is megegyezhetünk.

- Mi lenne az a szívesség?

- Tudja nemrég nyitottam még csak meg a boltot és amíg nem volt kész a felső színt felújítása a közeli Silver hotelba laktam. Tegnap átpakoltam már ugyan ide, de pár személyes dolgom még ott maradt. Össze van már minden készítve egy bőröndbe. Kérem elhozná? Nem akarom hamarabb bezárni egy ilyen kis apróságért az üzletet. Itt vannak a kulcsok, a 409es szoba. Vigye magával a kardot is, hadd emlékeztesse magát arra miért is csinálja.

Én persze mosolyogva bólogattam mint egy kis pincsi kutya és már úton is voltam az öreg csomagjaiért. Még szerencse,hogy a Silver hotel a közelbe van. A kard az egyik kezembe egy szép disz csomagolásba, bámulatos az öreg, hogy még erre is gondolt, így járókelőket se rémítem halálra és senki nem hívja rám a rendőrséget. Tényleg fontos lehet neki a bolt ha csak úgy egy idegenre biza a személyes dolgait és még ezt a csodás pengét is oda adja piti pénzért. De miért is nem lépek le én csak úgy a cuccokkal és a kardal? Minek fáradok én itt? Erre a gondolatra a hideg kezdet végig futni a hátamon és elöntött a pánik. Nem, nem tehetem, ha az öreg rám hívja a rendőrséget megtalálnak, gyakran járok erre és nem is lakok olyan messzi. Elvennék tőlem ezt a páratlan pengét. Nem adom oda senkinek, ez már az enyém, leszállítom az öregnek a cuccait és neki adom minden pénzem. Annyinak elégnek kell lennie.

Megérkeztem a Silver hotelbe. Elég lepukkant egy hotel ez, olyan mint ha csak szerelmi légyottokra lenne kitalálva. A Recepciós se mondott semmit, úgy fest gyakori erre, hogy férfiak egyedül jönnek kulccsal egy szobához. Remélem senki nem látott meg az ismerősök közül. Elég pletykásak az emberek.

Felértem a negyedik emeletre és keresem is a 409-es szobát. Úgy fest az öreg kint felejtette a ne zavarjanak táblát, nem baj ezt is beviszem neki, hadd lássa milyen jó ember is vagyok. Nyitom az ajtót és ami a szobába fogad arra nem találok szavakat.

Az én Kincsem ott térdel meztelenül egy másik Férfi előtt és épp nagy lendülettel leszopja. A Férfi arcát nézve látszik, hogy élvezi, hogy is ne élvezni hisz nagyon jó benne én már csak tudom… Felismerem a Férfit is. Egy kollégája, jó pár évvel idősebb mint az én Kincsem, azt mondta semmi nincs köztük, hazudott…

Ekkor vettek észre. A megdöbbenés az arcán. A csodálkozás. Felállt és elindult felém. Az a fasz meg csak ott állt kielégítetlenül és ostoba vigyorral az arcán nézet rám… RÁM!!! Mit képzel ez magáról? Miért néz így RÁM miközben a Szerelmem ott térdelt előtte. Ahogy a Kincsemen végig nézek látom, hogy nem most kezdték. Elnézve a kedvenc helyem már pár kör lement. Az a forró kis punci már nem csak az enyém… azok az ajkak már nem csak engem kényeztetnek… Egy pillanat alatt lököm félre a Szerelmem és indulok meg a Férfi felé. Takarodj kiáltja a szám, de agyam már elönti a lilagőz… A kard után nyúlok, letörlöm azt a mocskos vigyort annak a Féregnek az arcáról. Meg fogom ölni!

A kard látványa látványosan megfélemlíti. Itt az ideje, hogy én mosolyogjak.

Szeretlek

Utállak

Takarodj

Ezeket a szavakat üvöltöm. A kard tényleg mesterien jól van kiegyensúlyozva, szinte egy vágással vágom le a Férfi balkarját. Majd elkezdem szurkálni a mellkasát. Próbál védekezni még a megmaradt karjával, de ennek a pengének ilyen apróság nem akadály. Nevetek úgy mint ha még soha nem nevettem volna… Élvezem, ahogy látom meghalni a Nyomorultat. Szeméből eltűnik az élet, a mellkasa már egy nagy nyílt seb. Hirtelen valaki megpróbál hátulról lefogni. Hátra fordulás közbe reflexből szúrom keresztül. Az én kis Kincsem volt… meztelen teste az enyémhez tapad ahogy a penge a markolatig testébe szalad. A Férfinél nem éreztem ilyet, de most érzem, ahogy a forró vére rá folyik a kezemre. Érzem a testének mellegét, azt a melleget ami eddig megnyugvást hozott. Mellei hozzám simulnak úgy mint régen. Azok a mellek amik régen vágyat ébresztettek bennem… a szemébe nézek. Szemein még mindig ott van a meglepettség. Nézem a szempárt amit régen órákon át csodáltam… Lassan kezd eltűni belőle az élet.

Oda hajolok a szájához és még utoljára megcsókolom. A Férfi nedvei és az Ő vérének íze keveredik ebbe az utolsó csókba… Meghalt…

A padlón térdelek, nincs tovább miért élnem, elárult az akiben legjobban megbíztam, az aki menedék volt nekem a Világ viharába. Megöltem az egyetlen Szerelmem, azt akit jobban szerettem a saját életemnél. Nincs miért élnem. Emelem a kardot és magamba szúrom. Érzem a fájdalmat, bár nem érdekel. Csak meg akarok halni.

Az öreg tűnik fel az ajtóba és lép elém. Lehajol és elveszi kezemből a kardot majd egy másikat vesz elő. Oda lép a Férfi megmaradt testéhez és átszúrja, oda sétál a Szerelmemhez, majd belé is belé szúrja, végül megáll előttem, kezembe adja ezt az egyszerű szamuráj kardot és a kezem fogva ezzel is keresztülszúr.

- Kár lenne egy ilyen szép pengéért. De ezért az egyszerűbb darabért se kérek ám sokat. Csak a Lelked…

Látom még ahogy megtörli a Gyilkos Pengét és kisétál vele… Hideg van…

Robbanásszerűen török ki ebből az emlékből. Nem lenne szabad itt lennem! Menekülöm kell. Már fordulok is mikor ott áll az Öreg és néz rám azokkal a ragyogó zöld szemeivel.

- Nocsak nocsak, csak nem egy újabb vásárló?

- Maga Szörnyeteg…

Csak ennyire telik tőlem, még mindig a Léleklenyomat hatása alatt vagyok.

- Bagoly mondja verébnek…

Mondja az Öreg mosollyal az arcán. Nem állok le vitázni vele csak kihátrálok a boltból. Soha többé nem akarok ide jönni… 

Hajnal

Egy régi történet mit most lapra vetek, egy régi mese mi oly vén mint az idő kereke.

Régen mikor még a Világ egy volt, s nem volt benne se éj se nappal, a Fény és a Sötétség egy párt alkottak. Két szenvedélyes Szerelmes kinken vágyainak tüze mindennél erősebb volt.

Egy napon azonban megszületett az Éj és a Nappal. Az Éj lett mi otthont adott a sötétségnek és a Nappal lett a Fény menedéke.

A két szerelmes így egymástól távol került, hiszen mind ketten fontos részei lettek a Világnak. A negatív érzéseket Sötétségnek tulajdonították, a félelmet és a fájdalmat nyakába aggatták, s bár egy darabja volt a mindenségnek, a tudatlanok mégis bántották.

Látta ezt a Fény, s úgy vélte helytelen. Távol volt tőle, meg nem védhette, de lényének egy részét az égre tette, hogy ragyogja be a Éj egét ezzel emlékeztetve a Sötétséget, Bár távol van tőle mégis vigyáz rá.

Hiába volt ott a Hold és a Csillagok a Sötétségnek hiányzott a Fény, bár a Nappal világába Árnyékai ott voltak ez még sem csillapíthatta vágyát a Fény iránt.

A két szerelmes kik az örökké valóságig szenvedtek a másik hiányától, keresték a módot egymás megérintésére.

Ez lett a Hajnal. A pillanat mikor a Sötétség még jelen van, de a Fény már érkezik. Egy pillanat mikor a két halhatatlan szerelmes a Világ kerekébe gátat vethet és egyetlen pillanatra egymásé lehetnek.

Egy pillanat miért megéri az örökké valóságig várni, s az öröké valóság mit egy pillanatba zártak. Tova tűnik egy perc alatt, de mégis örökre a szívben megmarad.

A Világ XII. Fejezet

A Világ

XII. Fejezet

A Bukott Oltalmazó

A napok csak telnek olykor eseménytelenül, míg máskor felemészt a Világ által generált örvény. Csak magával ragad és visz tovább egy olyan helyre ahol már valami teljesen új szinten éled az életed. Ez vajon jó vagy rossz? Néha már magam se tudom eldönteni, hogy a Sors által rám mért csapások csak erősebbé tesznek vagy valójába csak a Tébolyhoz visznek közelebb. Olykor magam se tudom mi is lenne a jó. Elveszni a Téboly tengerébe vagy küzdeni a Sors hullámaival. Hajós vagyok kinek vitorláját viharok tépik s küzd a következő percért miben újabb és újabb hurrikán verdesi hajója deszkáit. Testi lelki határai szélén harcol egy olyan erővel ami erősebb mint amit legyőzhetne, s egyetlen célja a túlélés. De vajon jó így az élet? Folyton csak küzdeni a Sors viharával? Nem lenne jobb elengedni a kormányt, s hagyni hogy a Téboly ragadja magához életünk törékeny bárkáját?

De vajon azokon a csendes napokon nem-e vágyunk titkon a Viharokra? Olyan csatákra ahol elveszthetünk MINDENT, elbukhatjuk életünk és mosollyal az arcunkon merülhetünk el a Bukottak tavába, de ha nyerünk akkor miénk lehet a legnagyobb kincs ami az emberiségnek megadatott. A Holnap.  Egy olyan holnap amiért megküzdöttünk, amiért legyőztük legnagyobb démonaink és felülemelkedtünk saját árnyékunkon. Bár a Holnap még bizonytalan mégis jobb mint az unalmas álló vízen várakozni a szelőket. A Szélcsend lehetőséget ad a hajósnak rendbe tenni viharvert ladikját, de csak az igazán nagy szellek repíthetik el céljához.

Az ilyen gondolatokért jó a vízparton sétálni, a legmeglepőbb a magamfajtától az ilyen optimista eszme futatás, de hát ideje lenne már megtanulnom, hogy van új a nap alatt. Még nekem is jöhetnek szebb napok.

Üldögélek még egy darabig a víz partján amikor is egy kis papír csónak úszik felém egy felirattal amit nem igazán tudok kiolvasni. Az a Léleklenyomat mindent kitakar. Érdekes, vajon mégis milyen emléket hordhat ez a kis csónak. Milyen szörnyűség tapadhat egy ilyen szépen meghajtott papírcsónakra. Ahogy közelebb ér látom már mi van rá írva „Sajnálom” . Nem bírok ellenállni a késztetésnek, hogy megnézzem. Amúgy is már jó ideje nem használtam a látásom. Talán nem ez az emlék lesz ami végleg a Tébolyba kerget. Óvatosan kézbe veszem a hajót és már érzem is a jól ismert bizsergést.

Ez a nap is olyan mint az összes többi. Élem a hétköznapi emberek életét, azzal a különbséggel, hogy őket nem gyötrik az én Álmaim. Nem látják azt a szenvedést amit én nézzek végig minden este újra és újra. Pedig azóta a Vénusz fénye már rengeteg éjszakába elhozta a Fényt.

Az a nap óta félek meditálni, rettegek attól mit is találok ha lemegyek azon a bizonyos 21 lépcsőfokon, végig sétálok az erdő mentén a pataki, iszok az élet vízéből három kortyot majd a mezőn átvágva belépek a Fehér Városba. A Lelkek városába, fehér köpenybe mit nem mocskol be az élet bűnei, oldalamon az Oltalmazók kardjával egy hetes számmal a markolatán. Az a Világ már nem tartogat számomra semmi jót. A Fényem kihunyt akkor…

Mára már az emberek auráját se akarom látni, régen még koncentrálnom se kellet, mára már sikerült elnyomnom a szemem teljes hatalmát. Az érintésem ugyan még enyhíti a Világ terheit, ellazítja a háborgó lelket, de már csak ritkán érintek meg bárkit is. Kerülöm az érintkezést. Olykor még leengedem a védőfalam mit szárnyaimmal alkotok, de olyankor újra felerősödnek az álmok.  A hangommal se tudtam még mit kezdeni, még mindig a béke hangja, egy nyugodt bariton ami megnyugtatja a lelkek viharait. Bár szerencsémre csak a hozzá értők fedezik fel csak valódi alakom.

Látom a mai napig a Világ szenvedését de nem enyhíthetem, az én hatalmam kevés, hiszen még az ő megmentésére se volt elég Erőm, hogyan menthetnék meg bárkit is? Nincs semmim amivel megvédhetném a Világot, hiszen még saját magamat se tudom feloldozni gyengeségem alól. Egy ilyen Oltalmazó nem alkalmas semmire, csupán annyit tehet, hogy hagyja életének fonalát lassan leperegni.

Ez a napis csak olyan mint a többi, egy egyszerű nap nyakig süllyedve saját Gyengeségembe.

- Emelkedj felül!

Már megint hallom őket! Nem akarom… nincs meg az erőm hozzá…

- De meg van!

Nincs meg, Gyenge vagyok, egy Senki…

- Egy vagy az Atlantiszi Gyógyítok leghatalmasabbjai közül! Lelked örökségét nem tagadhatod meg!

Ez nem igaz! Őt se voltam képes megmenteni! Hogyan menthetném meg a Világot ha még a saját Szerettem se voltam képes megmenteni? Én Gyenge vagyok, nincs semmi hatalmam. Sorsom, hogy csak figyeljem miként hanyatlik el ez a korszak. Nem tehetek semmit az ezt elöntő Sötétség ellen! Bennem már semmi Fény nincs, csak egy kiszáradt porhüvely vagyok aki alkalmatlan az Oltalmazó tisztségére!

- Erőd páratlan! Túl mutat mindenen mi Sötét, a Te fényed a legerősebb!

Hogyan lehetne a legerősebb? Hiszen Gyenge vagyok! Kész voltam eldobni akár az életem is, csak 

hogy megmentsem, de elbuktam. Én csak egy Bukott vagyok, selejtes…

- Űzd ki a sötétséget a Szívedből! Küzdj! Tatakai!!!

Nem tudok küzdeni! Képtelen vagyok rá, elbuktam…

- Menj ki a Fényre, hagyd ott a Sötétséget! Nem erre vagy hívatott!!!

Nem tudtam Őt megmenteni… elbuktam…

- Azért zuhanunk a Sötétségbe, hogy megtanuljunk kimászni belőle!

Ezért a leckéért túl nagy áldozat volt az Ő élete!

- Ez volt a Sorsa, meg kell tanulnod küzdeni, meg kell tanulnod harcolni…

Elég, én képtelen vagyok küzdeni, nincs erőm, elfogyott belőlem minden erő… Gyenge vagyok…

- A Föld leghatalmasabb ereje a tied, az egyetlen erő ami képes bármit legyőzni… Te képes vagy SZERETNI!

Sokra mentem vele, még Őt se tudtam megmenteni ezzel a túláradó erővel…

- Mond csak, mért nem bocsájtasz meg magadnak?

Mert ha én erősebb vagyok akkor Ő még élne, Gyenge voltam és bukásom az Ő életébe került… Ha ott és akkor erősebb vagyok megmentem és még élne…

- Nincs az az Erő ami vissza forgathatja a sors kerekét. De neked tovább kell küzdened, mert ez a Világ a te kezedbe van. Te képes vagy megmenteni!

Nem vagyok rá képes…

- Hát már mindent elfelejtettél amit tanítottam? Ha kételkedsz elbuksz, ha megtorpansz véged…

Már rég elbuktam, azon az éjszakán nekem kellet volna meghalnom, a Világ jobb hely lenne ha helyettem Ő marad életbe… Nem lenne szabad élnem, a létezésem is Bűn…

- Ő mindig is Büszke volt rád, Szeretett téged ezért is áldozta fel magát

Ő akarta ezt? Miért dobta volna el az életét?

- Mert Szeretet, ne hagyd a Szeretetének gyümölcsét félelmek közt őrlődni. Küzdj!

Mi lesz ha újra elbukom? Gyenge vagyok.

- Nem emlékszel tényleg? Ő mindig Hit benned, hiszen elmondta százszor neked, Ő volt az egyetlen aki mindig is Hit benned!

Képes vagyok rá?

- Igen, megmentheted a Világot. Csak küzdj!

Nem tudom hogy kerültem ennek a tónak a partjára de meg kell tennem valamit… előveszek egy kis papír lapot és hajtok egy hajót. Írok neki egy üzenetet. Egyetlen Szót… Sajnálom… Sajnálom, hogy kételkedtem magamba, Sajnálom, hogy elpazaroltam ennyi időt az adományodból. Sajnálom, hogy elgyengültem. De ígérem küzdeni fogok. Megküzdők azért aki vagyok! Újra elkezdem gyakorolni a tanokat. Újra kieresztem szárnyaim. Azzá az Oltalmazóvá válok akire a Világnak szüksége van.

Vízre bocsájtom a kis hajóm, remélem üzenetem elér hozzá. Ígérem, hogy azzá válok akivé csak őszinte hittel önmagamba válhatok.

Az emlékkép véget ért. Egy könnycsepp siklik le az arcomon a kis hajóra. Újra vízre bocsájtom, hogy ússzon tovább egészen hozzá… Túl az élet korlátain arra a helyre ahol most Ő pihen.

A Világ XI. Fejezet

A Világ

XI. Fejezet

A Vörös Hold

Az Új munkahely új lehetőségekkel jár. Új emberek, úgy élettörténetek és új Világok. Furcsa érzés a saját sötét világomon kívül mást is látni. Olykor nehéz elhinni, hogy van aki még képes szépnek gondolni ezt a rideg helyet ahol élünk. Nekem nehezemre esik elhinni, hogy hosszú távon ez az önmagát marcangoló faj képes fent maradni. Persze mondhatni, hogy változunk, kétszer nem követjük el ugyan azt a hibát… de erre mondom én azt, hogy ha ez valóban így lenne akkor soha nem lett volna második világháború. Ez a faj saját kiirtására termet. Elég csak végig nézni azon mit tesz. Az egyetlen faj a földön aki ennyire aktívan öli a saját fajtásait. Még szerencse, hogy ennek hatékonyságának növelésére külön iparág épült. Néha van egy olyan érzésem, hogy több is. Persze ha ez nem lenne elég akkor biztos ami biztos nem csak magunk írtjuk. Még a végén maradna túlélő… nem ez a faj ennél sokkal precízebb, önmagán kívül még a saját élőhelyét is gyilkolja. Ne hogy már itt véletlen valaki véletlen megússza a nagy világvégét… na pont ezért olyan nehéz hinnem a világbékében.

Szerencsére sötét gondolataimat félrelöki egy új kollégám látványa, na jó mivel még most kezdtem mindenki újnak számít, de ő az első az itteniek közül akihez közvetlenül egy léleklenyomat csatlakozik. Normális emberek nem látják ezt, szerencséjükre, de előttem nyitott könyv. Egy átlagos férfinak tűnik semmi szokatlan nincs benne, leszámítva a nyugalmat amit sugároz. Hatásosabb mint egy Buddha szobor.

Vajon milyen titkot rejt? Lehet, hogy egy gyilkos? Jobb lenne ha megnézném, mégis csak szeretem az életem, nem kellene olyan könnyen eldobni. Még annyi szörnyű Léleklenyomat vár rám, még a Téboly se ért utol. Óvatosan a közelébe férkőzőm, nem lenne jó ha észre venné mit is csinálok. Azt hiszem részben az óvatosság is a hosszú élet titka… De jó utolsó mondat lenne ebből?

Óvatosan magamhoz érintem a Léleklenyomatott és már kezdődik is a szokásos érzés, egy utazás egy testemen kívüli élményre, egy másik elme emlékeibe…

Ma egy új kollégát kaptunk így elsőre normálisnak tűnik, de a látszat néha csal. Hmm, ez az én számból különösen furcsán hangzik. Mert hát ma van a nap… Ma éjjel telihold van.

A szokásos napi rutni. Mondhatni ez is egy megszokott nap. Pár kollégának segítek még pluszba és meghallgatom őket. Kit csal a felesége, kit csal a férje… Ha tudnák, hogy egymással… az öreg banya ma se csattogott a botjával, de valami bűzlik a házba… mennyire nem csinál semmit az, miközben az meg arról panaszkodik, hogy ez meg csinál semmit, persze van egy harmadik aki meg rájuk panaszkodik… Olyan aranyosak az emberek a maguk kis Világával. Úgy látom az új kolléga is élvezettel nézi ezeket a műsorokat. Úgy látom vele jóba leszek.

Így gyorsan telik a munka. Ezek a kis szünetek valahogy mindig lendületet adnak. Én persze mindenkit meghallgatok és figyelek. Nem nagyon mondok magamról semmit, mert kiindulva abból, hogy minden hír akaratom ellenére is eljut hozzám, azt hiszem az én dolgaim se maradnának meg sokáig titoknak. Olyan dolgokat tud meg itt az ember… főleg amik egy-egy céges buli után napvilágra kerülnek… simán le lehetne forgatni vagy egy tucat pornófilmet belőle.

Munka után irány vásárolni, telihold idején mindig jóval többet eszem mint általában, mondhatni ez aféle sajátosságom. Ettől vagyok én olyan én. Imádok főzni, megnyugtat és a végeredmény meghizlal. Azon kevés férfiak közé tartozom akik jól főznek. Bár sajnos az elhízás ellen tenni kell, így be lett vezetve a napi futás. Bár a mai éjjel több okból is elkell mennem futni.

Több kilométert futok sötétedés után, ki egészen a Város széli erdőig. Mindig szerettem az erdőkbe mászkálni. Ilyenkor magam vagyok, nem zavar senki, nem lát senki és szabad vagyok. Én és a természet. Ez a nyugalmam titka, olykor kiszakítom magam a Világ karmaiból és magam vagyok. Ez az este se más, csak egy lényeges apróságba.

Az erdő mélyére futok, figyelve arra, hogy senki ne kövessen. Nem tenne jót ha így látna meg egy ismerős… Közben végig szaglászok, csak az erdő szokásos illatát érzem, már bizsereg a bőröm a vágytól, hogy végre újra önmagam lehessek.

Egy kis tisztásra érkezem, sehol senki egy lélek sincs a közelbe. Gyorsan elkezdek vetkőzni. A futó cipőm a zoknimmal együtt lekapom, nadrág és póló szépen összehajtva majd a bokszer is lekerül majd az egész bele egy zacskóba. Jobb így, bár nem érzek esőt a levegőbe mégis jobb biztosra menni. a nadrágom zsebébe nyúlok és kiveszem belőle a parfümöm. Általában mindig ezt az illatot használom és ez ma se kivétel. Jó alaposan befújom a ruháim és a zacskót majd a parfümöt is utána dobom.

Végeztem végre minden előkészülettel, meztelenül állók egyedül az erdőben, a ruháim jó helyen és rendesen befújva. A teliholdra nézek, mély levegőt veszek és az éj elkezdődik.

A bőröm bizsere,g a csontjaim ropognak az arcom változik de ami mindig megragad az a szívem elképesztő dobogása. Végre meghal az ember és bűneiből táplálkozva megszületik a Fenevad. Csak úgy lüktet az ereimbe a vér,frissen nyúlt csontok a helyükre kerül és feszülő bőrömet elönti a sötétszínű bunda.

Csukott szemmel állok a tisztáson, egyelőre még két lábon. Az eddig csendes, kihaltnak vélt erdőbe egyszerre csak megindul az élet. Madarak apró szívei dobodnak a fákon, kis rágcsálók mozognak a fűbe, és egy vakond áss a közelbe. Mély levegőt veszek és az illatok sokasága megszédít. A napokban eshetett erre mert a fák illata most még a szokásosnál is erősebb, a levelek lágy muzsikát játszanak a könnyű esti szélben. Persze még érzem a ruháim illatát. Jól ismerem ezt a szagot és nagyon észben kell tartanom, nem lenne túl szerencsés nem vissza találni ide az átváltozás vége előtt. Igazán kellemetlen ruha nélkül mászkálni a Városban.

De ez már a múlté, ezt az illatot követve vissza találok ide. Most viszont egy új illatot éreztem meg. Frissen vágott fű illatát. Emberként is szeretem ezt az illatot, de így Fenevadként megbabonáz. Elkezdek szaladni az illat irányába. Eldobva emberi mivoltom egy újabb darabját már nem két lábon, hanem négy lábon futok, tappancsaimon hatalmas karmok nőttek, de nem igazán érdekel. Ilyenkor valami egészen más foglal le. Az illatok, a hangok, az érzés… és a látvány… a Fenevad szemével teljesen máshogy látom a Világot, a természet minden apró szépségét még jobban kiélvezhetem. A madarak tollainak részletessége, a pillangók szárnyainak mintája, a virágok illatának és színeinek őszhangja, nincsenek rá emberi szavaim és ilyen állapotba csak az érzések vannak…

A frissen vágott fű egy vasúti sín mellett van, itt óvatosnak kell lennem, hosszú távon nem tenne jót ha meglátnának. Kíváncsi emberek jönnének erre és próbálnának lencsevégre kapni… nekem meg nincs annyira jó seggem, hogy az internet képes legyen.

Vonat nem jön és embernek még szagát se érzem. De itt a frissen vágott fű. Mint egy kölyök kutya hempergek a fűben és teljesen beborít az illat. Jobb ez mint bármilyen drog. Feldobja a hangulatom és még a szervezetemnek se árt, ha emberként fetrengenék itt azon kívül, hogy hülyének néznének még a ruhámba is beletörne a fű. De mivel semmi ruha nincs rajtam így ilyesmi miatt nem kell aggódnom. Mikor már úgy érzem kihemperegtem magam az eget kezdem el nézni. Olyan szép a hold, vonzza a szemem és a csillagok ragyogása így sokkal látványosabb, az ég sem egyszínű sötét hanem a sötétkék rengeteg árnyalatának magával ragadó szimfóniája.

Jöjjön az est következő szakasza. Itt az ideje futni egy kicsit. Ilyenkor négy lábon szabadon futni a legjobb… csak futni ahogy a lábaim bírják ki a Világból, itt ahol senki nem zavar, érezni a menetszélt a bundámon, az állatok riadalmát… futni a sötét éjszakába azzal a tudattal, hogy senki és semmi nem árthat nekem, felszabadító. Futásom nem céltalan, konkrét irányba tartok egy közeli kis tóhoz. A csillagok ragyogásánál csak az szebb ahogy a víztükréből láthatom. Persze ilyenkor még óvatosabbnak kell lennem, nehogy véletlen emberekbe fussak. Nem biztos, hogy kitörő lelkesedéssel fogadnának. Szerencsémre a Fenevadnak mindenérzéke meg van az emberek felderítéséhez.

A tó túlpartján néhány fiatal bulizik, beszélgetnek és isznak. Így józanul nem emberként az alkoholnak igen kellemetlen szaga van. Nem tetszik az orromnak és míg emberként ha megcsapja az orrom a sör szaga megkívánom így valahogy nem olyan jó érzés. De a bulizásukkal járó fény és élet szépsége mindenért kárpótol. Boldogok, vidámak és gondtalanok. Jó őket nézni innen a tó túlpartjáról. Az éjszaka fényeivel együtt ez a látvány teljesen leköt.

Viszont lassan mennem kell, mert a hajnal közeledik. Mint ahogy emberként a telihold közelségét érzi a testem úgy Fenevadként is érzem a reggel közelségét. Elkezdem hát utolsó futásom az éjszakába, figyelem ahogy az állatok közbe ébredeznek, elbújok a reggeli vonat elől és futok a tisztás irányába. Még szerencse, hogy a ruháimat mindig ilyen erősen befújom, így nem is kell nagyon szimatolnom.

Csontjaim lassan vissza állnak eredeti méretükbe és a bundám is lehullik. A Fenevad meghalt azért, hogy az Ember immár bűnei nélkül tovább élhessen. Felöltözök gyorsan. Az erdő ami az imént még olyan életteli volt és világos, most halott és sötét. Hát igen, az emberi érzékeim közel sem olyan erősek. A bundám nagyját belerakom a zacskóba, útközbe majd néhány kukába kiszórom. Bár egész éjjel nem aludtam, mégis kipihentebb és élénkebb vagyok mint egy átlag napomon.

Az emlék kép hírtelen véget ér.  Hát igen, nem minden Szörny Gonosz feltétlen. Egy biztos, meg is van mi lesz ennek a kollégámnak a beceneve: Pamacs.

A Világ X. Fejezet

A Világ

X. Fejezet

A Gyűlölet Démona

Egy újabb szép napra virradt az emberiség, egy új nap ami újabb reményeket és álmokat tör majd szét. Persze a magamfajta átkozottak számára ez már megszokott, majdhogy nem már a reményt is elengedtük. Ilyenek vagyunk mi, üresek. Az a rengeteg fájdalom amit láttat velem az átkozott szemem az mi igazából a Tébolyba fog kergetni végül, pontosan tudom hová vezet ez majd, de még sem teszek ellene semmit. Ki kellene vájom mind két szemem, hát ha ez megment attól ami ebbe a rideg Világba elém kerül.

Mondjuk az ürességnek is meg van a maga áldásos hatása. Nem igazán tud már kizökkenteni semmi. Jöhet bármilyen fordulat akkor sem érhet meglepetés. Bármely állásinterjún átcsúszom. Csak arra van szükségem, hogy tudjam mire is van szükségük. Az Üresség legnagyobb előnye, hogy olyan tartalommal töltheti meg az ember amilyennel akarja. Még ha azok hamisak is…

Az a bizonyos érzés ami elönt amikor éjjel álmatlanul fekszem az ágyba. Eltelt egy újabb nap, egy újabb fejezet vagy csupán egy újabb lap életem történetében. Kilátástalanság mindenfelé, a Léleklenyomatok gyötrő képe és persze a Világ nyomása. Sok mindent elvárnak és keveset adnak. Ilyen ez az élet. Persze erre szoktam én mondani, hogy nem az élet kemény, te vagy csicska.

De ezeknek a csicskáknak valami olyasvalamijük van ami a magamfajtának nem adatott meg. Normális élet. A különleges emberek soha nem kívánnak azok lenni, csak olyanok akarnak lenni mint a többiek. Nem attól félnek, hogy lehúzzák maguk közé a normálisak, hanem, hogy soha nem érintheti meg az átlag emberek világát. A zseni is irigyli a bolondok boldogságát, a művész is kiürül miután a koncert véget ér. Katarzis majd mély depresszió. Üresség. Mennyire irigylem azokat az embereket akiket soha nem csókol homlokon az üresség keserű ajkaival.

Ideje egy újabb fejezethez kezdeni életem történetébe, lezárni a régi szállakat még ha azok vissza is hatnak az újabb fejezetekre is. Most egy új történet veszi kezdetét. A Névtelen egy új kollektívába kerül. Nem ismeretlen ez számomra, de a magamfajtáknak ez egy pont ideális állás.

Új kollégáim körében egy érdekes kis papira lettem figyelmes az egyikőjük asztalán. Kíváncsian magamhoz vettem mert a szövegen kívül volt rajta még egy kis apróság. Egy Léleklenyomat. A felírat magáért beszélt ’’ Ha még egyszer ugat az a dög fel lesz akasztva’’. Rá kérdeztem kolléganőmnél mi akar ez lenni. Hosszasan panaszkodott az öreg nyugdíjasról az alsó szintről aki folyton mindenért felvan háborodva és az egész környék szívből utálja. Hát ebből a barátságos kiírásból lenne egy két tippem miért, de még így se tudok ellenállni a kíváncsiságom hívásának. Muszáj látnom mit is rejt ez a kis Léleklenyomat.  Vajon miféle érdekes új élményekbe lesz most részem. Magamhoz veszem a kis lapot és megérintem a Léleklenyomatott. El fog az ismerős bizsergés és már kezdődik is a műsor. Kit érdekel az, hogy egy lépéssel talán ez is közelebb vihet a Tébolyhoz? Lehet, hogy az Ürességnél még az is jobb…

Ez a hülye kutya már megint ugat oda fent, nem hagyja piheni az embert. Nem igaz, hogy nem lehet elhallgatatni azt a dögöt én itt csendre vágyom. Na nem baj majd megyek és a Terikével együtt jól fel jelentjük a közös képviselőnél. Mit képzelnek magukról ezek? Hát állatkert ez? Nem igaz, hogy ezek a mai fiatalok nem tisztelik már az idősebb korosztályt. Bezzeg az én időmben! Na mi még rendes jól nevelt fiatalok voltunk, nem úgy mint ezek a mai semmire való kölykök. Itt sminkelik magukat, meg festik a hajuk és némelyik teli van olyan ronda tetoválásokkal. Biztos drogoznak is. Ezek a semmire valók már nem tudják mi az a kemény munka. Bezzeg én! Negyven évet dolgoztam, én még tudom mi az a kemény munka. Ezek a mai semmirekellők annyit se érnek mint egy két filléres. Jó dolgukba már nem tudják mit csináljanak magukkal.

Itt az ideje elmenni a boltba. Itt van a közelbe egy kis bolt, de ott se tudják, hogyan kell bánni egy magamfajta idős hölggyel. Én itt felveszem a legszebb kalapom, de még annyit se mondanak milyen csinos vagyok. Hát milyen dolog ez? Költöm itt a drága pénzt az én pici nyugdíjamból. Az a nyomorult kormány se képes többet adni. Hát milyen dolog ez már? Hát én ledolgoztam negyven évet. Nekem ennél sokkal több jár! Áh, itt a boltba se veszik semmibe az embert. Itt dolgozik előttem ez a szerencsétlen. Nem képes arrébb menni. Hát kerülgessem itt az én koromba? Na majd most a kis kocsimmal jól neki megyek. Hát ha tanul belőle ez a kis nyomorult, hogy ki itt a főnök! Hát mégis csak én vagyok a vásárló? Hát mit képzel ez? Ki kellene nyalnia a seggem! Még aztán hogy néz ez rám? Mi az hogy így mereszti a szemét? Bocsánatot kellene kérnie amiért az utamba volt! Na meg persze, hogy nincs az akciós vajból! Miért is lenne, ezek a mocskok biztos bent tartják maguknak! Nekünk meg nem adnak semmit. Mennyire semmirevaló egy társasság ez itt. Hát mit hisznek miért jövök én ide? Jól meg is mondom annak a szerencsétlennek a magamét! Még itt leáll elnézést kérni! Ahelyett, hogy itt jártatja a száját jobb lenne, ha hozna az akciós vajból, mert biztos van bent!

Most meg azt várják el, hogy végig álljam a sort! Hát mit képzelnek ezek? Az én koromba itt álldogálni? Hát mindjárt leesik a cukrom! Amúgy is hova siet ez a sok ember? Miért nem érnek rá később jönni? Hát nem látják, hogy itt vagyok? Na nem baj csattogok itt egy kicsit a botommal hát ha végre észre veszik magukat ezek a semmirekellő emberek. Ezek is csak meresztik itt a szemüket! Na várjanak csak előre megyek én. Közbe jól a földhöz verem a botom! Hadd szégyelljék magukat, hogy maguktól nem álltak félre egy ilyen kedves öreg hölgynek, mint én! Erre az egyik kapcarongy megszólal, hogy ’’ Attól még hogy maga megöregedet a Világnak nem kell megváltoznia’’. Hogy merészel ez a kurva ilyet mondani nekem? Hát szart az ilyen pinájára, jól ki is osztom! Hát mit képzel ez itt magáról? Tisztességben megöregedett öregasszonnyal így beszélni?

A pénztárba meg az a kis fiatal vörös hajú ribanc van. A keze is tetovált, hát ez egy tisztséges város volt még az én időmbe! Hogy engedhetik meg, hogy egy ilyen kis riherongy itt dolgozzon? Aztán ez a semmirevaló rám is szól, hogy sorba kellene állnom! Hát kinek képzeli ez már magát? Biztos azért festi magát, mert már a fél városnak széttette a lábát! Én bezzeg megőriztem az ártatlanságom a férjemnek! Ezek a mai fiatalok nem tudják mi az a tisztesség! Még hogyan mereszti ez is a szemét rám! Hát tehetek én róla, hogy a bukszám a táskám alján van? Jó mélyen, ne hogy valami suhanc kilopja a táskámból! Ha elől hagyom ezek a semmirevalók biztosan kirabolnak! A többi ember meg mit türelmetlenkedik itt! Pakolok, de itt sürgetnek, na nem baj most jó erősen arrébb baszom a kosaram, hadd szégyelljék el magukat amiért egy ilyen kedves hölgyet sietettnek. Most is itt meresztik rám a szemüket, ahelyett, hogy valamelyik ide ugrana segíteni! Bezzeg ezt a Vörös szukát tudják bámulni!

A bolt előtt a padon leülök egy kicsit Terikével beszélgetni. Még jó hogy így össze futottunk vásárlás közbe, ő meg arról a folyton vigyorgó fiatal emberről panaszkodik. Az a köcsög egy fiatal kapcarongyot szolgált ki helyette! Aztán meg volt pofája a semmirevalónak olyat mondani, hogy sorba kell állnia Terikmnek! Hát ha én ott lettem volna biztos nem hagyom ennyibe.

Üldögélünk és beszélgetés közbe eszünk egy kis jégkrémet. Épp nagyba arról beszélünk, hogy Tilda milyen aljas volt azzal a jóravaló Mikivel a Barátok  köztben erre oda jön hozzánk egy fiatal mihaszna, hogy ne szemeteljünk! Hát az én koromba álljak fel és menjek el a szemetesig kidobni azt a kis szemetet? Hát ezért fizetik a munkásokat? Hát majd ők felszedik! De ez meg csak mondja! Még jó hogy itt van Terike kutyája Morzsi, rá uszítjuk erre a senkire! Na ebből majd tanul, ahelyett, hogy itt nekünk beszél már rég ki is dobhatta volna helyettünk! Hát nem ez lenne a normális? Az ilyen fiataloknak segíteni kellene az olyan kedves időseknek mint mi! De ez meg csak itt mondja a magáét.

Haza megyek, hát ha kereset az a semmire való fiam. Nem néz az rám soha! Mióta az apja elvállt tőlem azért a kis lótyóért felém se nagyon néz. Pedig jogom van látni az unokáim. Bár amilyen szarpinájú felesége van biztos rossz kölykök azok is! Nem tanulhattak semmit a nagyanyjuktól. Pedig én tudom mi kell egy gyereknek! Erre semmi, ide se néznek, az anyjuk biztos ellenem hangolta őket! Meg mondtam a fiamnak, hogy azzal a nővel ne kezdjen! Nem olyan rendes asszony mint én! Biztos nem tud úgy kézzel mosni mint én! Persze, hogy is tudna ezeknek a mai nőknek már egy csomó gépük van! El vannak kényeztetve, nem olyan talpraesettek mint én!

Az a rohadt dög már megint ugat, na írok én ezeknek egy olyan üzenetet, hogy megemlegetik! Oda ragasztom az ajtójukra ebből majd tanulnak ezek a semmirevalók! Jó hangosan csattogok a botommal, hadd hallja mindenki, hogy itt vagyok, tanulhatnának már valami rendet! Egyik se csenget át hozzám, hogy segíthet-e valamit! Pedig igazán jöhetnének, hát nyugdíjas vagyok!

Vissza érve kis lakásomba bezárom jól az ajtókat, ne hogy itt valami betyár kiraboljon! De valaki már vár bent. Egy sötét hajú, zöld szemű magas férfi talpig feketében. El kezdek kiabálni neki és a botomat lengetve megindulok felé! Hát mit képzel ez itt? Na most jól meg verem!

- Hát mit képzel maga itt!

Megvetően rám néz, majd gúnyos mosollyal rám néz. Mély ,búgó hangon halkan szólal meg.

 - Elég, csend legyen…

Csettint egyet, majd hírtelen minden erő kiszáll a lábamból és összeesem. Ő továbbra is gúnyos mosollyal az arcán néz rám és azon a mélyen búgó hangján halkan beszél hozzám.

- Tudja vén banya nem akarok olyan udvariatlan lenni mint maga. Bár tudom önnek régen volt már az óvoda vagy a szülei se rendesen tenyésztették, de illik köszöni. Jó napot kívánok, bár rendelkezésemre áll a Világ minden ideje, sajnos ez nem mondható el magáról. Ha lenne még pár évezredünk talán meg tudnám tanítani önnek a köszönés művészetét, bár a bemutatkozás csodájáról, vagy a kulturált viselkedésre való felzárkózásra azt hiszem már nincs reményünk. Tudom, hogy most közbe akarna vágni valamit, de nem igazán fog menni. Jó magam egy a jelenkor szerint gonosznak titulált Démon vagyok. Bár szerény véleményem szerint a gonosz fogalma a korokon át ívelve igencsak más. De azt hiszem most nincs időnk a történelem órára. Én mint a Gyűlölet Démona definiálnám magam, remélem ilyen bonyolult szavakkal nem zavarom össze. Az önt körül vevők gyűlölete hívott ide, bár az mind semmi ahhoz képest ami magába rejlik. Számomra ez egyfajta lakoma, komoly dőzsölés. DE mivel az Ön ideje igencsak fogytán van… mint talán már érzi is a gyomorsava már a nyelőcsövét marja azt hiszem a lényegre térek. Maga ma meg fog halni, de ennyi igazán kevés lenne…

Nem érzem a torkom, nem tudok nyelni. A belemből feltörő sav kezd kifolyni a számon, de nem érzek fájdalmat, hát igen, egy ilyen igazi nő mint én nem érzi meg a fájdalmat…

- Oh milyen aranyos, még most is ilyen sokat képzel magáról? Csak azért nem érzi a fájdalmat mert én nem akarom. A fájdalomtól elájulna és annyi lenne a mókának! De ne rohanjunk ennyire előre, még annyi mondani valóm van. De talán úgy a legjobb ha az elején kezdem. Kezdjük a mai napjánál. A kutyaugatást furcsa mód csak maga hallja meg, szerintem már a legkisebb zajba is a kutyaugatást hallja meg. Pedig az a kutya hangerőben jó eséllyel csak egy ajtóbecsukás hangját éri el. De magának muszáj belekötnie, ön így érzi magát teljesnek. De most térjünk rá a boltra. Beleg gondolt már abba, hogy az eladók talán szóba állnának magával ha nem olyan arcot vágna folyton mint aki most harapott bele egy marék szarba? Gondolom nem látta még magát kívülről, de igazán rémes és ezt nem az ízléstelen sapkája miatt mondom. Úgy az összképre. De menjünk még egy kicsit tovább. Ön képes nekimenni a banyatankjával egy dolgozónak csak azért mert nem megy arrébb egy olyan helyen ahol két ember probléma nélkül elfér egymás mellett? Egyébként annak a dolgozónak családja van, emberek akik haza várják, gyermeke aki szereti. Ön ezt mikor mondhatta el utoljára magáról? Ne, ne most álljon neki ezen gondolkozni, hagyok magának egy kis időt a végén. Tudja mi a kereskedelem lényege? Oh, de buta vagyok, hát most a beszéd nem erőssége. Ha hiszi ha nem a kereskedelem egyik fő alapja, hogy az eladó elad a vevőnek, nem a termék rejtegetése, nem a vevő hülyének nézése, hanem az eladás és legyen bármilyen meglepő, de ha egy termék akciós lehet, hogy egyszer el is fogy! Nem tudom gondolt-e már arra, hogy a boltok nem rendelkeznek végtelen kapacitású raktárral, előfordulhat olyan is a mi univerzumunkba, hogy egy jól megfogható keretek között lévő terület nem tud befogadni végtelen mennyiségű anyagot. Bár lehet, hogy az ön beszűkült elméjének kár magyaráznom. Na de most jöjjön a sor. Ha hiszi hanem, de a föld nevű égitest a nap körül kering, nem pedig ön körül. Lehetséges, hogy azok az emberek akik vásárolnak épp ténylegesen sietnek. Lehet, hogy nekik is véges az idejük, talán előfordulhat, hogy nekik is huszonnégy órából áll egy nap. Persze Ön annyira értetlen, hogy ezt kár is bővebben kifejteni. Na de az egyik kedvenc részem jön. A szép Vörös lány. Attól még, hogy egy nő szép nem azt jelenti, hogy kurva is. Bár ezt ön mint a szépség terén kívülálló nem tudhatja. Bár nem lenne szabad elárulok pár dolgot arról a Vörös lányról. Az iskola mellett dolgozik és szabadidejének jó részét a testvéreivel tölti. Önnel ellentétbe nem azért mert muszáj, hanem mert Szereti őket. De akárcsak arról milyen szépnek lenni arról se nagyon hiszem, hogy van tudomása milyen is szeretni. Ezért is hagyta el a férje. Olyat talált akivel egyenrangú társként élhet és nem egy elnyomó diktatúrába. A fia is ezért nem jön ide, folyton kioktatja az életével kapcsolatba, mint ha maga bármit is jobban tudna. Kár, hogy a Világról alkotott képe igencsak hibás, de még nagyobb probléma, hogy az énképe is ilyen. Egy képmutatószülőt a gyermeke se fog tisztelni. Ezért se láthatja az unokáját, a Fia nem akarja, hogy őt is megfertőzze. Jobb életet akar neki annál mint amit az ön közreműködésével elérhet. Nem tudom, hogyan lehet ilyen értelmes Fia ha maga ennyire elviselhetetlen. Napokig tudnám még elemezni az életét, de azt hiszem ez is épp elég. Itt fog meghalni egyedül, ha lennének barátai talán még életbe maradhatna… Tudom, tudom, hogy most Terikére gondol, de igazából nem nevezném önöket barátoknak. Ő is ugyan olyan mint maga ezért vannak meg ilyen jól. Hiszen csak folyton szapulnak mindenkit. Képesek még egy fiktív személyt is szapulni csak, hogy legyen valakit bántaniuk. Folyton bántanak valakit nehogy véletlen szembesüljenek azzal, hogy maguk mennyire selejtek. Folyamatosan igyekeznek másokba a rosszat látni, hogy így maguk többnek érezhessük magukat. De épp olyan selejtesek lesznek utána is… Most pedig a padlón fekve még van egy kis ideje elgondolkozni az életén… Most mennem kell, nemsoká meg kell jelennem az ön barátnőjénél is. Az ő élete is ennyire szánalmasan üres mint a magáé…

Csak fekszem a padlón és nem akarom elhinni ezt. Én nem ilyen vagyok! Ez nem igaz… Vagy mégis?

Az emlék véget ér, újra a saját testem élvezhetem. Érdekes, hogy manapság a Démonok mennyire közhasznú munkát végeznek. Az a bolt a Városba van, talán érdemes lenne benéznem oda. Meg kell vigasztalnom szegény dolgozókat, biztosan nehezen viselik a Csattogós néni hiányát és ha szerencsém lesz még a saját szememmel is megnézhetem ezt a Vörös lányt. Egy biztos, ha én ilyen leszek öregen… valaki lőjön le…