A Világ XII. Fejezet

A Világ

XII. Fejezet

A Bukott Oltalmazó

A napok csak telnek olykor eseménytelenül, míg máskor felemészt a Világ által generált örvény. Csak magával ragad és visz tovább egy olyan helyre ahol már valami teljesen új szinten éled az életed. Ez vajon jó vagy rossz? Néha már magam se tudom eldönteni, hogy a Sors által rám mért csapások csak erősebbé tesznek vagy valójába csak a Tébolyhoz visznek közelebb. Olykor magam se tudom mi is lenne a jó. Elveszni a Téboly tengerébe vagy küzdeni a Sors hullámaival. Hajós vagyok kinek vitorláját viharok tépik s küzd a következő percért miben újabb és újabb hurrikán verdesi hajója deszkáit. Testi lelki határai szélén harcol egy olyan erővel ami erősebb mint amit legyőzhetne, s egyetlen célja a túlélés. De vajon jó így az élet? Folyton csak küzdeni a Sors viharával? Nem lenne jobb elengedni a kormányt, s hagyni hogy a Téboly ragadja magához életünk törékeny bárkáját?

De vajon azokon a csendes napokon nem-e vágyunk titkon a Viharokra? Olyan csatákra ahol elveszthetünk MINDENT, elbukhatjuk életünk és mosollyal az arcunkon merülhetünk el a Bukottak tavába, de ha nyerünk akkor miénk lehet a legnagyobb kincs ami az emberiségnek megadatott. A Holnap.  Egy olyan holnap amiért megküzdöttünk, amiért legyőztük legnagyobb démonaink és felülemelkedtünk saját árnyékunkon. Bár a Holnap még bizonytalan mégis jobb mint az unalmas álló vízen várakozni a szelőket. A Szélcsend lehetőséget ad a hajósnak rendbe tenni viharvert ladikját, de csak az igazán nagy szellek repíthetik el céljához.

Az ilyen gondolatokért jó a vízparton sétálni, a legmeglepőbb a magamfajtától az ilyen optimista eszme futatás, de hát ideje lenne már megtanulnom, hogy van új a nap alatt. Még nekem is jöhetnek szebb napok.

Üldögélek még egy darabig a víz partján amikor is egy kis papír csónak úszik felém egy felirattal amit nem igazán tudok kiolvasni. Az a Léleklenyomat mindent kitakar. Érdekes, vajon mégis milyen emléket hordhat ez a kis csónak. Milyen szörnyűség tapadhat egy ilyen szépen meghajtott papírcsónakra. Ahogy közelebb ér látom már mi van rá írva „Sajnálom” . Nem bírok ellenállni a késztetésnek, hogy megnézzem. Amúgy is már jó ideje nem használtam a látásom. Talán nem ez az emlék lesz ami végleg a Tébolyba kerget. Óvatosan kézbe veszem a hajót és már érzem is a jól ismert bizsergést.

Ez a nap is olyan mint az összes többi. Élem a hétköznapi emberek életét, azzal a különbséggel, hogy őket nem gyötrik az én Álmaim. Nem látják azt a szenvedést amit én nézzek végig minden este újra és újra. Pedig azóta a Vénusz fénye már rengeteg éjszakába elhozta a Fényt.

Az a nap óta félek meditálni, rettegek attól mit is találok ha lemegyek azon a bizonyos 21 lépcsőfokon, végig sétálok az erdő mentén a pataki, iszok az élet vízéből három kortyot majd a mezőn átvágva belépek a Fehér Városba. A Lelkek városába, fehér köpenybe mit nem mocskol be az élet bűnei, oldalamon az Oltalmazók kardjával egy hetes számmal a markolatán. Az a Világ már nem tartogat számomra semmi jót. A Fényem kihunyt akkor…

Mára már az emberek auráját se akarom látni, régen még koncentrálnom se kellet, mára már sikerült elnyomnom a szemem teljes hatalmát. Az érintésem ugyan még enyhíti a Világ terheit, ellazítja a háborgó lelket, de már csak ritkán érintek meg bárkit is. Kerülöm az érintkezést. Olykor még leengedem a védőfalam mit szárnyaimmal alkotok, de olyankor újra felerősödnek az álmok.  A hangommal se tudtam még mit kezdeni, még mindig a béke hangja, egy nyugodt bariton ami megnyugtatja a lelkek viharait. Bár szerencsémre csak a hozzá értők fedezik fel csak valódi alakom.

Látom a mai napig a Világ szenvedését de nem enyhíthetem, az én hatalmam kevés, hiszen még az ő megmentésére se volt elég Erőm, hogyan menthetnék meg bárkit is? Nincs semmim amivel megvédhetném a Világot, hiszen még saját magamat se tudom feloldozni gyengeségem alól. Egy ilyen Oltalmazó nem alkalmas semmire, csupán annyit tehet, hogy hagyja életének fonalát lassan leperegni.

Ez a napis csak olyan mint a többi, egy egyszerű nap nyakig süllyedve saját Gyengeségembe.

- Emelkedj felül!

Már megint hallom őket! Nem akarom… nincs meg az erőm hozzá…

- De meg van!

Nincs meg, Gyenge vagyok, egy Senki…

- Egy vagy az Atlantiszi Gyógyítok leghatalmasabbjai közül! Lelked örökségét nem tagadhatod meg!

Ez nem igaz! Őt se voltam képes megmenteni! Hogyan menthetném meg a Világot ha még a saját Szerettem se voltam képes megmenteni? Én Gyenge vagyok, nincs semmi hatalmam. Sorsom, hogy csak figyeljem miként hanyatlik el ez a korszak. Nem tehetek semmit az ezt elöntő Sötétség ellen! Bennem már semmi Fény nincs, csak egy kiszáradt porhüvely vagyok aki alkalmatlan az Oltalmazó tisztségére!

- Erőd páratlan! Túl mutat mindenen mi Sötét, a Te fényed a legerősebb!

Hogyan lehetne a legerősebb? Hiszen Gyenge vagyok! Kész voltam eldobni akár az életem is, csak 

hogy megmentsem, de elbuktam. Én csak egy Bukott vagyok, selejtes…

- Űzd ki a sötétséget a Szívedből! Küzdj! Tatakai!!!

Nem tudok küzdeni! Képtelen vagyok rá, elbuktam…

- Menj ki a Fényre, hagyd ott a Sötétséget! Nem erre vagy hívatott!!!

Nem tudtam Őt megmenteni… elbuktam…

- Azért zuhanunk a Sötétségbe, hogy megtanuljunk kimászni belőle!

Ezért a leckéért túl nagy áldozat volt az Ő élete!

- Ez volt a Sorsa, meg kell tanulnod küzdeni, meg kell tanulnod harcolni…

Elég, én képtelen vagyok küzdeni, nincs erőm, elfogyott belőlem minden erő… Gyenge vagyok…

- A Föld leghatalmasabb ereje a tied, az egyetlen erő ami képes bármit legyőzni… Te képes vagy SZERETNI!

Sokra mentem vele, még Őt se tudtam megmenteni ezzel a túláradó erővel…

- Mond csak, mért nem bocsájtasz meg magadnak?

Mert ha én erősebb vagyok akkor Ő még élne, Gyenge voltam és bukásom az Ő életébe került… Ha ott és akkor erősebb vagyok megmentem és még élne…

- Nincs az az Erő ami vissza forgathatja a sors kerekét. De neked tovább kell küzdened, mert ez a Világ a te kezedbe van. Te képes vagy megmenteni!

Nem vagyok rá képes…

- Hát már mindent elfelejtettél amit tanítottam? Ha kételkedsz elbuksz, ha megtorpansz véged…

Már rég elbuktam, azon az éjszakán nekem kellet volna meghalnom, a Világ jobb hely lenne ha helyettem Ő marad életbe… Nem lenne szabad élnem, a létezésem is Bűn…

- Ő mindig is Büszke volt rád, Szeretett téged ezért is áldozta fel magát

Ő akarta ezt? Miért dobta volna el az életét?

- Mert Szeretet, ne hagyd a Szeretetének gyümölcsét félelmek közt őrlődni. Küzdj!

Mi lesz ha újra elbukom? Gyenge vagyok.

- Nem emlékszel tényleg? Ő mindig Hit benned, hiszen elmondta százszor neked, Ő volt az egyetlen aki mindig is Hit benned!

Képes vagyok rá?

- Igen, megmentheted a Világot. Csak küzdj!

Nem tudom hogy kerültem ennek a tónak a partjára de meg kell tennem valamit… előveszek egy kis papír lapot és hajtok egy hajót. Írok neki egy üzenetet. Egyetlen Szót… Sajnálom… Sajnálom, hogy kételkedtem magamba, Sajnálom, hogy elpazaroltam ennyi időt az adományodból. Sajnálom, hogy elgyengültem. De ígérem küzdeni fogok. Megküzdők azért aki vagyok! Újra elkezdem gyakorolni a tanokat. Újra kieresztem szárnyaim. Azzá az Oltalmazóvá válok akire a Világnak szüksége van.

Vízre bocsájtom a kis hajóm, remélem üzenetem elér hozzá. Ígérem, hogy azzá válok akivé csak őszinte hittel önmagamba válhatok.

Az emlékkép véget ért. Egy könnycsepp siklik le az arcomon a kis hajóra. Újra vízre bocsájtom, hogy ússzon tovább egészen hozzá… Túl az élet korlátain arra a helyre ahol most Ő pihen.