A Világ XIV. Fejezet

A Világ

XIV. Fejezet

A Gyűlölet Hangja

A Város fejlődésében sok lehetőség van még, ilyen például a közlekedés is. Új buszjáratok, elkészült villamos pályák, esetleg egy frissen felavatott bicikliút, vagy egy kiépítet elkerülő. Mind olyas valami amit érdemes látni. Persze ha Hasznos Holmik óta óvatos vagyok, de mi baj lehet egy kis villamosozással? Vadonatúj villamosok amik frissen gurultak le a gyártó szalagról. Ebből baj nem lehet… na persze

Pár hét már eltelt az átadás óta, már annyian nem várakoznak a megállóba, ahogy közeledik látom, hogy már utasból sincs annyi mint az első napokban. Mostanra már tényleg csak az utazik rajta akinek tényleg dolga van. Gúnyolhatnám a sok barmot, hogy hogyan csorgatják a nyáluk az új kapura, de az az igazság, hogy pont ezt teszem én is. Azt hiszem határozottan nincs alapom kritizálni ezeket az embereket.

Megáll a villamos az ajtók nyitódnak és a leszállók leáramolnak. Csak a szokásos, néhány diák, pár dolgozó és az elmaradhatatlan nyugdíjas horda, bár a felsorolásom végén vannak mégis az ő öreg szaguk ami először megüti az orrom… A felszállásnál még értem miért tolakszanak, bár teszem hozzá szerintem a banyatankok tökéletesen alkalmasak arra a célra, hogy az ember leüljön, de hogy leszállásnál miért is kell így harcolni. Mint ha valami dicsőség lenne, hogy ki száll le elsőnek.

A tömegbe kiszúrok egy nőt. Bár egy tipikus természetes szépség még sem ez az ami megragad. A tekintete teljesen üres, ha a szem tényleg a lélektükre ott bent a tökéletes nihil uralkodik benne. Nincs kisugárzása és ez megrémiszt. Mindenkinek van egy aurája, egy természetes rezgése amit a szememnek hála tökéletesen láttok. De ez a Nő üres, nincs benne semmi. Mint ha csak egy üres héj lenne miből kiszállt a tartalom.

Pillantásunk csak a másodperc töredékéig keresztezik egymást, de még így se értem mi történhet vele. Mint ha egy árny suhant volna át a szemein, a Gyűlölet árnya. Mint akinek az egész Világ az ellensége, olyan érzések kerítenek hatalmukba amiket én magam se értek honnan is jönnek, a Világot akarom elpusztítani. Talán a Téboly kerített hatalmába? Nem tudom, az érzés ahogy jött azzal a sebességgel is suhant tovább. A Nő helye még szabad és hogy honnan tudom? Egy Léleklenyomat ami az ülőhelyét mutatja. Szerencsémre még egy nyuger se szabadult rá így oda ülhetek. Látni akarom ennek a Nihilnek a forrását. Érzem már a szokásos bizsergést, ugyan még átvillan az agyamon, hogy ha a puszta pillantása is ilyen közel rántott a Tébolyhoz, talán nem a legjobb ötlet megnézni az emlékét… de már nem tud érdekelni, ezt látni akarom!

Pont három napja történt, pont ezen a helyen, pont ez a két megálló közt, csupán az irány volt más. Három borzalmas nap, vagy három keserve évszázad? Magam se tudom az idő oly kiszámíthatatlan ha az ember folyamatos fájdalomba létezik. Talán a másodpercek voltak az évek? Vagy az évek másodpercek? Nem értem az egészet, elvesztettem az idő érzékem. Egy valamire emlékszem. A Fájdalomra ami a testem átjárta. Az a két Férfi értette a dolgát. Amikor először láttam őket pont velem szembe ültek. Ott ültek és én még nem is gyanítottam mire készülnek. Még csak nagyon nem is bámultak. Mégis hogyan foghattam volna gyanút? Hogyan érezhettem volna azt mire készülnek? Mára már megváltozott a helyzet, soha nem felejtem azt a két arcot. A vérbe fagyott arcuk még most is elégedettséggel tölt el, bár ez az érzés is tompa már, már minden tompa, csak a Gyűlölet amit érzek. Az őszinte nyílt gyűlöletet ami elnyom minden mást, a fájdalmat, a félelmet és a bűntudatot.

Amikor leszálltam a villamosról ők is leszálltak velem együtt, de ez se tűnt fel, hiszen olyan sok mindenki más is leszállt velem együtt. Azok a nyomorult Emberek. Ha nem lenne ennyi akkor észre veszem őket, akkor talán nem kábítanak el a sarkon és nem visznek el oda… oda ahol minden véget ért, oda ahol a végén csak egy érzés maradt. Egy érzés ami után megváltás volt a Gyűlölet hívó hangja.

Egy sötét kis szobába tértem magamhoz, kikötözve. Krisztus pózba kifeszítve. Láncokkal a csuklómon és a bokáimon. Emlékszem még hogy könyörögtem, hogy engedjenek el… hogy ne erőszakoljanak meg… olyan kis naiv voltam akkor még… ha tudom mire készülnek akkor a Halált választom.

A két férfi arca annyira emberi volt. Semmibe nem voltak különleges, te túl jó képűek, se túl rondák. Átlagos emberek, még csak a szemszínüket se emelhettem volna ki. De azok a kezek, azok az ujjak tudtak fájdalmat okozni. Elmagyarázták részletesen mire is készülnek. Nem akarnak megölni, azt akarják, hogy szenvedjek. A fájdalmat akarnak okozni, olyan sok fájdalmat amibe bele halok majd. Így kerülhetek közel az Ő nagy vezetőjükhöz. A Fájdalom, ezt akarták rajtam keresztül megérinteni. Én voltam az Áldozatuk akivel elérhetik a parancsolójuk. Elég szépnek ítéltek meg ahhoz, hogy uruk kedvére tegyek.

Ekkor vették elő a késeket. Rengeteg különböző formájú kés, volt itt vékony tű szerű és nagy dzsungel kés is. Féltem, remegtem a félelemtől, olyan érzés volt mint ha valami földöntúli hideg érzés járná át a testem és remegtetné meg szívemet. Az egyik felvet egy kis kést és elém lépet. A kés élét az arcomhoz érintette miközben a másik lefogott. Elkezdte lefele húzni a kést én pedig sikítottam ahogy csak tudtam, de a kés nem vágott meg. Egy lentebb csúszott a penge. Végig a testemen. Végig attól rettegtem, hogy megvág. A kés elérte a blúzom és ahogy haladt lentebb úgy vágta szét az anyagot. 

Üvöltöztem, tiltakoztam, de ők csak tartottak és mosolyogtak. A kés most elért a mellemhez és minden akadály nélkül vágta szét a melltartóm. A kés egyre lentebb és lentebb meg, végig a blúzomon. A farmerom és a bugyim se jelentet neki akadályt. Így haladt egész combközépig. Majd a késsel a másik oldalamon is eljátszotta mindez, azzal az eltéréssel, hogy minden levágott centivel egyre több látszott meztelen testemből. Mikor végig ért ott álltam kikötözve előtte ruha nélkül. Ekkor hajolt közel a fülemhez és súgta bele, hogy nem lesz semmi baj. Persze teljesen lefoglalt az, hogy éreztem mennyire kemény lett oda lent. A másik nem hajolt ennyire rám, de a szeméből elnézve ő is ugyan így lehetet már. Igazán még el se tudtam rendesen aggódni azon, hogy most meg fognak erőszakolni… ekkor vágta először a testembe a kést.

Az az éles fájdalom ami akkor járta át a testem leírhatatlan és bár csak megismételhetetlen lenne. Megnyugtatott közben a késelőm, hogy nem kell aggódnom, Ő profi, nem halálos a seb, még csak nem is súlyos. Csak fájdalmas. Büszke volt magára, hogy milyen profi. Nem halálos, de fájdalmas… mekkora kihívás is ez. A legtöbb profi csak néhány ilyen pontot ismer, de ő több tucatot. Végig mutatta mindet. Más és más késsel ugyan de a vége mindig ugyan az volt. A meztelen testemre már a vérem rá száradt. A társa közbe végig azon volt, hogy életbe tartson. A sebeket bekötözte és ellátta, közbe pótolta a vérveszteségem. Az egyik szúrt, a másik gyógyított, de a gyógyításba se volt köszönet, fájt a seb, de nem haltam bele pedig semmi mást nem akartam. Kétlem, hogy ember tud jobban utáni mint én. Rettegtem és kétségbe esetten sírtam minden szúrás után. Nem álltak le, nem hagytak pihenőt. Amíg a késes dolgozott a másik pihent és kajált… közbe meg kéjes vigyorral nézte társa munkáját. Olykor el el tűnt néhány percre, szerintem ilyenkor rá rántott. A degenerált… a késes is meg meg pihent mikor épp ápolt a másik.

Az ablaktalan szobába az idő múlását se tudtam megállapítani. Csak telt. Vagy nem? Magam se tudom, de nem hagytak elaludni se elájulni. Valami furcsa injekcióval ébren tartottak. Egy idő után megláttam egy árnyat. Érdekes árnyékot látni egy olyan szobába ahol csak egy égő van, az is felettem. Az árny egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Majd a fülembe súgott. Tisztán emlékszem még az egészre…

- Félsz?

Igen, gondoltam magamba hiszen már a sok sikolytól és fájdalomtól képtelen voltam megszólalni.

- Ironikus nem? Ez a két selejt engem akar megszólítani de nincs bennük az ami benned ott van, az ami ahhoz kell, hogy meglássanak. Te tudod mi az?

A Gyűlölet

- Igen, ez a két selejt a Fájdalomnak hisz engem, pedig én sokkal hatalmasabb vagyok, én vagyok a Mindent elemésztő Gyűlölet, korok és korszakok lezárója, népek pusztítója. Mond csak, Gyűlölöd ezt a két Selejtet?

Igen

-Mond megölnéd ezeket?

Igen

-Mit adnál azért, hogy megtehesd ezt? Eldobnád az emberséged? Lennél az én szolgám? Nekem adnád a Lelked?

Igen

Ami ezután történt az a Halálom… ott és akkor meghaltam. A Lelkem örökre elveszet és én csak egy eszköz voltam. A Gyűlölet eszköze, de ezt nem bántam. Olyan erőt éreztem amihez foghatót még soha. Egyetlen gondolattal letéptem q láncaim… A fogva tartóim igazán fel se fogták mi történt. Az amelyik gyógyított már halott volt mire a láncaim a földre értek. Mint ha láthatatlan kezeim lennének amik mindenhová elérnek. Éreztem a vére mellegét a nem létező karjaimon. Mint ha a tulajdon kezemmel tettem volna. Úgy téptem le a fejét mint ha csak egy babám feje lenne. Még pislogott amikor a teste már rég a szoba másik végébe volt… ezt a pislogó kis kupacot vágtam hozzá a késeshez. Szinte egy pillanat alatt megismertem a Gyűlölettől kapott erőt, mint ha az mindig is a részem lett volna.

Éreztem a késes félelmét, éreztem hogy reszket. De nem érdekelt, csak az érdekelt, hogy a Gyűlöletem tárgya végre eltűnjön. Ki akartam törölni a létezését. Az összes kést egyszerre vágtam a testébe, figyelve arra, hogy az arca érintetlen maradjon. Oda léptem hozzá, még nem halt meg, nem engedtem neki. Oda hajoltam a füléhez majd kéjes hangon oda duruzsoltam neki

- Nem lesz semmi baj, ne félj…

Végig néztem ahogy az élet távozik belőle, ahogy a szemeiből eltűnik a fény. Igazából nem tudom meddig néztem a két élettelen szempárt, felváltva a két férfiét. A szobába ahol tartottak találtam egy csomó női ruhát. Talán korábbi áldozataiké voltak, talán nem mindenkivel játszották el ezt a ruhalevágós jelenetet… milyen ijesztő lehetet ezeknek a nőknek úgy felkelni, hogy meztelenül vannak kikötözve ez a két beteg állat kényére kedvére… túl sok itt a ruha… a szemembe könny szökik, a Gyűlölet könnyei, a kések még tovább szúrják a már halott testeket és egyet-egyet a koponyájukba állítottam, majd még egyet és még egyet és még egyet és még egyet és még egyet és még egyet… a végén már hely se volt ahova új kést szúrhattam volna…

Öltözés közbe találtam egy kopott könyvet. A Fájdalom megidézéséhez készült kis könyvecske… ezek szerint a Világba még több ilyen beteg van… Az Árny a fejembe szólalt meg…

- Tápláld a Gyűlöleted és a Gyűlölet elvezet a célodhoz…

Meg fogom keresni a többi ilyen szadistát és végzek minddel… A szobából ami egy pince volt a belvárosba kötöttem ki, közel ahhoz a megállóhoz ahol ezek a férgek rám találtak. Hát már sehol sincs biztonság? De van, ahol Én ott vagyok ott más Nő nem fog így szenvedni…

Fel szálltam a villamosra, hogy elbúcsúzzak attól aki voltam… érdekes, hogy pont ott ért véget a vissza emlékezésem ahol annak idején felszálltam…

A Végállomáson tértem magamhoz egy mosollyal az arcomon. Nagyon úgy fest ez lesz az utolsó ilyen emlék amit láthatok, még ha ezért ennek a Nőnek a lelkét is kellet adnia. Vajon a tetteinek nemessége megmenti majd a Lelkét az örök kárhozattól?