Hajnal

Egy régi történet mit most lapra vetek, egy régi mese mi oly vén mint az idő kereke.

Régen mikor még a Világ egy volt, s nem volt benne se éj se nappal, a Fény és a Sötétség egy párt alkottak. Két szenvedélyes Szerelmes kinken vágyainak tüze mindennél erősebb volt.

Egy napon azonban megszületett az Éj és a Nappal. Az Éj lett mi otthont adott a sötétségnek és a Nappal lett a Fény menedéke.

A két szerelmes így egymástól távol került, hiszen mind ketten fontos részei lettek a Világnak. A negatív érzéseket Sötétségnek tulajdonították, a félelmet és a fájdalmat nyakába aggatták, s bár egy darabja volt a mindenségnek, a tudatlanok mégis bántották.

Látta ezt a Fény, s úgy vélte helytelen. Távol volt tőle, meg nem védhette, de lényének egy részét az égre tette, hogy ragyogja be a Éj egét ezzel emlékeztetve a Sötétséget, Bár távol van tőle mégis vigyáz rá.

Hiába volt ott a Hold és a Csillagok a Sötétségnek hiányzott a Fény, bár a Nappal világába Árnyékai ott voltak ez még sem csillapíthatta vágyát a Fény iránt.

A két szerelmes kik az örökké valóságig szenvedtek a másik hiányától, keresték a módot egymás megérintésére.

Ez lett a Hajnal. A pillanat mikor a Sötétség még jelen van, de a Fény már érkezik. Egy pillanat mikor a két halhatatlan szerelmes a Világ kerekébe gátat vethet és egyetlen pillanatra egymásé lehetnek.

Egy pillanat miért megéri az örökké valóságig várni, s az öröké valóság mit egy pillanatba zártak. Tova tűnik egy perc alatt, de mégis örökre a szívben megmarad.