A Fény árnyékában

A fény árnyékában

Senki nem tudja miért is történt ez, de megtörtént. Évszázadokkal ezelőtt a világot elborította a sötétség és minden, ami egységes volt, darabokra hullott. Az emberek sorra tűntek el a sötétségben, és mikor már minden veszni látszott, egy halandó elme olyan dolgot talált föl, ami megmentette az emberiséget.

Egy gépet, ami távol tartotta az egyre növekvő sötétséget, és fényt biztosított egy városnyi területen. Aki a fényben maradt, azt nem ragadhatta el magával a sötétség és élhetett tovább úgy, mint ahogy azt már megszokta. A gépnek csak egy nagy hátránya volt. Emberi vérrel működött. Mint minden ilyen dolognak, egyre több és több kellet az éltető nedűből. Eleinte minden hónapban elég volt néhány csepp is, de ahogy teltek a hónapok, úgy nőtt a vér mennyisége is. Ha a gép nem kapott elég vért, csökkent a fény ereje és a sötétség közelebb kúszott az emberekhez.

Így hát egy idő után a cseppekből literek lettek, majd mikor már ez sem volt elég, a fény ereje teljesen legyengült. A világ, amit addig egység uralt, szétszakadt, és a részek már nem tudtak egymás létezéséről. Bár nem is érdekelte a városokat a többiek sorsa, mindegyikük csak magáért aggódott. Így végleg az örök magányba sodródtak.

Ahogy a városok fénye gyengült, úgy erősödött a sötétség. Ha a fény pereme mentén egy magányos ember állt, hallhatta a sötétség hangját, miként csábítja a biztos fény elhagyására. Ezért az embereknek meg lett tiltva a fény peremén való élés, csupán pár csapat merészkedett oda, ők is csak a fény erejének felmérése végett. 

Egy ilyen város lakója történetünk hőse is. Aki mindent elveszített, amit ember elveszíthet. Fiatal lévén, még nem kellene ennyire ismernie az élet árnyoldalát, ő mégis megjárta a poklok poklát. A peremvidék közelén élők sorsát élte ő is. Olyan volt, akinek fél szemmel mindig ébren kellett maradnia és az eget kémlelnie, mert nem tudhatta, mikor is fog a fény meggyengülni, s ez által mikor nyeli el végleg a sötétség. 

A véradás napja után történt, mikor is a gép túl sok vért kért lakóitól, ezért mindenki le volt gyengülve. Hősünk még idejében fölkelt, s elmenekült, de családját végleg elnyelte a sötétség, mert már erejük sem volt ahhoz, hogy elfussanak. Mint minden ember, beletörődtek a gondolatba, hogy aminek kezdete van, az egyszer véget is ér. 

Az ilyenkor bevett szokás szerint a túlélőknek 1 hónapig nem kellett a közösség számára dolgoznia, valamint 3 hónapra mentesültek a véradás alól, ezzel kárpótolva az őket ért veszteséget. Bár ez az apróság soha nem tudja betölteni azt a hatalmas ürességet, ami ilyenkor keletkezik.

Így volt ezzel hősünk is. De neki csak rosszat tett, hogy nem dolgozhatott, és így nem lehetett a barátaival, akik napközben végig a városért tettek. Egyedül volt a sok gondolattal, ami a fejében kavargott. Így esett meg, hogy olykor nagy sétákat tett a városban. Figyelte, ahogy az emberek teszik a mindennapi dolgaikat, ahogy a napok összefolynak, s értelmét vesztik a szabad pillanatok. Ahogy a hétfő belefolyt a keddbe, úgy lett a szerdából csütörtök, s végül a hét vége is csak egy újabb hét kezdetét jelentette. Az emberek már régen nem érezték a szabad pillanat varázsát, csupán szolgáltak egy gépet, ami a vérük vette, s egyre kevesebbet adott elvesztett erejükért.

Egy ilyen séta során került hősünk a peremvidékre. Oda, ahol hajdanán a családjával élték mindennapjaikat, oda, ahol most semmi nem látszott, csupán a sötétség, ami lassan megfertőzte az ő szívét is. Ekkor történt először, hogy hallott egy halovány hangot. Az anyja hangja volt az. Arra biztatta, lépjen ő is a sötétségbe.  Azt suttogta, hogy ott újra együtt lehetnek, hogy odaát minden szebb, mint a fény világában. Hősünk először megriadt s elfutott. De ahogy teltek a napok, s múltak a hetek, mindig visszajárt a peremhez, hogy hallja szerettei hangját. Valami belső késztetés sugallta ezt neki, meg kellet tennie. Egészen addig, míg egy nap megtette az utolsó lépést.

Elengedte a fény világát, s belépett a sötétségbe. Meglepte, amit látott. Előtte volt egész családja, s a sötétség nem volt sehol, csupán a nap fényének mellegét érezte bőrén. Ez furcsa is volt számára, hiszen eddig ilyet még soha nem érzett. A gép fénye nem adott meleget, csak világított hideg tűzként. Egy öreg bölcs lépett elé, s kezdett lágy duruzsoló hangon beszélni hozzá. Az igazság volt az: 

Oh, gyermek! Te, ki eddig a hamis fényben éltél! Érzed már mekkora is a tévedés, amiben eddigi életedet élted? Hogyan is hihetted, hogy egy gép fénye a helyes? Eddig csupán a hamis fény illúziója miatt nem láttad a valódi fényt. Csupán egy árnyat láttál, mert ezt akarták tőled. Egy olyan gép, mi emberek vérén él, hogyan is lehetne jó? Hogy lehet jó az, amiért ártatlan embereknek a vérüket kell adniuk, s leélni embertelenül, robotként életük? Mi értelme van vért áldozni egy olyan gépnek, ami miatt így is emberek vesznek oda? Feltetted-e már magadnak a nagy kérdés? Érdemes-e úgy élned, hogy rabként szenvedsz, s az élet valódi szépségét soha fel nem fedezed? Jó dolog-e úgy élni, hogy csak szolgálsz, de jutalmát soha nem érzed? Érdemes-e azért küzdened, hogy csak a holnapban újra küzdhess? Sokatok eldobta életét, s halt meg úgy, hogy soha nem látta az élet szebbik oldalát. Azért vagytok a földön, hogy éljetek, s nem azért, hogy életetekből más éljen. 

A bölcs e szó után megfordult, s elvonult. Sok helyen kellet még e szavakat kiejtenie, még sok szív várt arra, hogy az igaz fény legyen lakosa. 

Ezek után történetünk hőse visszatért a peremvidékre. De immár ő is, mint egy suttogó hang, aki hirdette az igét. Miszerint az, mit nem ismersz, nem gonosz, s mit sötétnek látsz, olykor maga az élet. Csak merned kell lépni s nem egy olyan gépet szolgálni, mi véred szívja, s mégsem tesz semmit érted, csupán hamis fényben éltet.