Tipikus jelek arra, hogy a kereskedelem elkötelezet dolgozója vagy. (Lidl edition)

Már jó párszor elgondoltam magamba, hogy össze szedem mind azt a tapasztalatot amit a kereskedelemben megszereztem.

Volt már erre egy korábbi nagysikerű verzióm (Vevő Lexikon ), de úgy gondoltam ideje lesz egy más szemszögből össze szedni ezeket a tapasztatokat, mind ezt leírva a saját stílusomba megfűszerezve néhány emlékemmel. A Lidl Edition zárójelben azért van ott mivel egyes részeket csak kollégáim fognak megérteni. Mindenki másnak elnézést. Jó szórakozást kívánok kicsiny alkotásomhoz

A kereskedelemben dolgozók legfőbb ismertető jele a hihetetlen gyors séta sebességük. Hatalmas erőfeszítésbe kerül számunkra lakóövezetben a megszokottnál kicsit lassabbnak lenni, mivel egy kóbor járőr minden kifogás nélkül megbüntethet minket gyorshajtásért, hiába csak egy 455-ért sétáltunk le a közeli pékségbe.

Ezen kereskedelmi tempó kialakulásának fő oka a következőre vezethető vissza. Képzeld el, hogy épp kiszállsz a kasszádból, végig nézve a sorokon sejted hogy nagyjából 5 teljes perced van hátra mire újra vissza hívnak jól megszokott kis kassza dobozod mellé. Ezen 5 percben el kell jutnod a bolt másik végében, ahol ott van a korábban elkezdett vegyes raklapod, ami telis tele van olyan termékekkel amik épp hiányoznak a polcon. A kasszád és a raklap közötti távolságot egy átlag vásárló gyerek nélkül kis kosárral nagyjából 3 perc alatt teszi meg(egy átlag nyugdíjas ugyan ezt a távolságot nagyjából 9 perc alatt teszi meg). Ez persze számodra elfogadhatatlan mivel így az idő limited már az oda vissza úttal már átlépted a kiszabott időkorlátot. Épp ezért a fizika törvényeit megcáfolva meghajlítod a teret és időt és éppen nem hangrobbanást generálva vágsz át az üzleten, ez lényeges, mert hangrobbanással járó károkat neked kellene össze takarítani arra meg már végképp nincs idő. Persze hiába van a fizika törvényeit megszégyenítő térmanipulálás, nem tudod bekalkulálni a vásárlói kérdéseket valamint azt az élő emberi blokkot ami közted és célod közé áll. Még így is sikerül a raklapodról eltüntetni néhány kartont ezzel is csillapítva a vásárlók mérhetetlen árú éhségét, de ennek a tér manipulálásának komoly ára van. Minden így nyert percért komoly árat kell fizetni. Rövid távon a harminc perces szüneteid tűnnek egy pillanatnak, hosszú távon pedig a szabad napjaid tűnnek úgy el mint ha nem is lettek volna. Lásd ezt a bejegyzést, terveim szerint kora délután akartam feltenni, de valahova eltűnt a mai napom…  Csak, hogy egy személyes példával illusztráljam mennyivel gyorsabb a kereskedelmi tempó mint egy átlagos emberé. Egy szép nyári este sétáltam a barátaimmal és nagyon mélyen elkezdtem beszélgetni egy másik kereskedelembe dolgozó barátommal. Mire észbe kaptunk és hátra néztünk a csapat többi részét nem is nagyon láttunk, nem is volt kérdés, hogy ez a kereskedelmi séta tempó.

Egy igazán profi kereskedő nem azt kérdezni, hogy az adott termékből van-e még raktáron… egy profi azt kérdezni mennyi van készleten. Már egy jó ideje nem vagyok Tescos mégis ha épp hiányterméket akarok venni reflexből kérem meg a volt kollégákat, hogy nézzenek egy készletet.

A legtöbb pékségben nagyon furcsán néznek rád ha kérsz négy 607-et és 712 mellé még fél tucat 337-et és rá kérdezel, hogy esetleg van-e olyan termékük ami hasonlít a 733. Mikor furcsán néznek rád látod meg, hogy van frissen sült 546 és abból is kérsz egy keveset. Személyes példám, hogy ha megyek más üzletek zöldséges részén és látok egy terméket nem azt gondolom, hogy lám a datolyaszilva itt mennyivel drágább, hanem, hogy a 49 nálunk mennyivel olcsóbb… kicsit durvább példa venni akartam magamnak egy kis bucit, hogy szendvicset csináljak belőle, de a Buci szó nem jutott eszembe csak annyi, hogy 220… az nap nem vettem 220-at, mert esélytelennek tartottam, hogy ezt a Lidl kívül bárhol is értenék, hogy mit keresek.

Bárhol is vásárolj. nem tudod megállni, hogy a zöldség osztályon ott hagyj egy rossz minőségű/penészes terméket. Leszeded és valamilyen módon külön rakod a többitől.

Ha nagyon elmélyedsz a gondolataidba észre sem veszed, de az ott „felejtett” árúkat vissza viszed az eredeti helyére.

Csakis végszükség esetében kérsz segítséget. Mindet a logikus helyén keresel, majd ésszerűség alapján végig járod az egész üzletet. Ha mégis valamiért segítségre van szükséged, még véletlenül se kérdezel meg olyan dolgozót aki a saját testsúlyával megegyező árút próbál valahogy benavigálni a helyére. Megvárod amíg szabad lesz a keze és akkor kérdezel. Persze ismered a köszönési formákat valamint elnézést kérsz a zavarásért és bármilyen válasz esetén mélyen hálálkodsz a segítségért.

Nem lepődsz meg ha egy akciós termékből az akció vége előtti nap estéjén már nincs.

Ha leigazított sorról veszel valamit automatikusan leigazítod magad után! Nincs mese ez tényleg van, egy nagyon jó barátommal vásároltunk némi alkoholt zárás előtt, amit levettünk azt le is igazítottuk, nem kereskedelembe dolgozó barátaink csak néztek, hogy mit is csinálunk.

Ha a polcon üres dobozt és egy dobozolót látsz kérés nélkül is bele dobod.

Az ünnepeket már régóta nem ünnepként éled meg, hanem hatalmas kihívásnak. Pontosan tudod, hogy a szeretet ünnepe csakis otthon zajlik szeretetben, az üzletekben nem. Több család széthullást hallgatsz végig, a vásárlók még ingerültebbek és még nagyon késztetést éreznek az üzlet teljes árukészletének felvásárlására. Már egy egynapos boltzárás esetén is olyan készleteket halmoznak fel, mint ha a világot már másnap ellepnék a zombik miközben egy nukleáris töltetett dobnak le minden nagyvárosra és csupán az óvóhelyekre bezárkózva élhetik túl az egészet. Ilyenkor mi kerekedők még jobban kihajtjuk magunkat és mindent megteszünk a túlélésért. Pár évvel korábban egy nagyon kedves barátomnál töltöttem a szilvesztert aki szintén szakmabeli. Egy nappal hamarabb érkeztem, hogy dumáljunk egy kicsit. Nagyon nagy terveink voltak és még sok mindent meg akartunk csinálni a többiek érkezése előtt. Az egészből lett egy nagyjából 14 óra alvás és a „többiek fél óra múlva jönnek, le kellene zuhanyozni és fel kellene öltözni addigra” helyzet lett.

Eszedbe se jut félórával zárás után bejutni az üzletbe, sőt ha zárás előtt akár egy órával is mész be, lapos kúszásba és gyors vágtába intézed el a vásárlást (természetesen leigazítva magad után) eszedbe se jut kifejezéstelen arccal cammogni a sorok közt, majd meglepetten nézni az eladóra amikor közli, hogy 5 perc múlva zár az üzlet.

Amennyiben rendelkezel rock/punk ismeretekkel fejbe nagyon sokszor eszedbe jut jó pár szám. Köztük a következők:

- ROAD – Vedd el
- The Grenma – Mindenki
- Alvin és a Mókusok – Kurva élet
- Aljas Kúszóbab – Vásárló láz
- Tankcsapda – Egyedül a világ ellen/ Köpök rátok

Valamint ha a sorozatok világában jártas vagy akaratlanul is felrémlik néha a Walking Dead.

Ölni tudnál amikor meglátod, hogy a kasszás a termékeket egyenként kézbe véve keresi mindegyiken a vonalkódot.

Sorban állás előtt tudat alatt mérlegeled melyik sorba érdemes beállni. Figyelembe veszed a kasszás kasszázási sebességét, lassabbak esetén még meg is jegyzed magadba hogy ennek biztos nem 33-as a pozi száma, megnézed milyen emberek állnak a sorba és mennyi termékkel, majd mindent össze vetve választasz sort.

Miközben kasszázol fejben már meg is főzöd a másnapi menüt. Folyamatosan ihletett merítve a vásárlók által vásárolt termékekből. Persze közbe fejbe össze szeded mi mindent is fogsz megvenni műszak után.

Minden a vásárlók által elsütött viccet már annyiszor hallottál, hogy az összesre van már egy válaszod. A van de nem adom oda poén elsőre még vicces, sokadik hallgatás után már unalmas.

Meglepő a nálad lassabb kasszások számára, hogy mire ő lehúz egy terméket, te már rég elpakoltad az előzőt és türelmetlenül vársz a következőre. Szíved szerint kitessékelnéd a kasszából és megmutatnád neki, hogyan is kell ezt csinálni.

A Pin kód majd zöld gomb felszólításra meg már tényleg csak annyit tudsz mondani, hogy „tényleg?” .

Mindig megköszönöd a vásárlást, még amikor te fizetsz is.

November 1. avagy egy "érdekes" motivációs írásom

November 1.

Ma van az a nap amikor mind kimegyünk elvesztett Szeretteinkhez és emlékezünk azokra a régi időkre amikor még köztünk jártak. Milyen jó is volt amikor még ott voltak velünk, sok szép emlékünk közepette ég le a gyertya amit még érkezésünkkor gyújtottunk. Így tettem ma én is…

Szeretek kimenni más napokon is oda, elbeszélni vele az életem alakulásáról. Minden fejleményről, úgy mint még annak idején életében… Így tettem ma is, de valamiért egy másik emlék is eszembe jutott. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy elveszett szeretteink olykor értünk haltak meg, olyas valamit vállaltak át a sorstól ami minket ért volna. Ez a gondolat sokáig foglalkoztatott és eljutottam oda ami a mai felfogásom és amit szeretnék veletek megosztani.

Sok rossz dolog ért már az életbe, több mint amennyit a koromból adódóan érdemeltem volna. Anyum erre mindig azt mondta nekem, hogy ilyen a mi sorsunk. Nekünk nem jár a könnyű út, mindenért meg kell küzdenünk, lehet másnak természetes, de nekünk nem… nekünk mindenért küzdeni kell. Nagyon igaza volt… Nem gondolná ma már senki, de én nem tudtam érthetően beszélni. Senki nem értette meg a szavaimat, minden szót teljesen máshogy ejtettem mint kellet volna, egy selejt voltam a mások szemébe… Egy kolonc… De tudjátok mit? Én nem adtam fel!

Anyum elvitt egy logopédushoz és elkezdtem a tanulást, viszont nekem ez nem volt elég. A kis lila könyvem, amibe ott voltak a betűk, amiből a logopédián tanultam a betűk kiejtését haza is vittem, ott anyummal gyakoroltam. Egy idő után ez sem volt elég, nagycsoportos koromra már megtanultam a betűket, de nekem ez sem volt még elég… lassan megtanultam össze olvasni őket, hogy a kiejtésem még tökéletesebb legyen… Emlékszem amikor elsős koromba a többiek azzal dicsekedtek, hogy ők már ismerik a cica betűt… nem voltam túl népszerű amikor elmondtam, hogy én meg már magamnak olvasom az esti mesét. Nagyon sok munkám volt benne, de megtettem. Kitűztem a célom és MINDENT megtettem érte. Túlmutattam önmagamon azért, hogy elérjem. A beszédhibás kisfiú először sorra nyerte az iskolai mesemondó versenyeket majd a szavalásba is megtalálta önmagát. Bárki képes túl lépni a saját árnyékán ha elég időt, energiát és akaratot rá fordít! Ha én meg tudtam csinálni akkor te is képes vagy rá! De most kicsit elkalandoztam…

Mindennek meg van az ára…

Egy szerettünk elvesztése egy nagyon magas ár… Az a fájdalom hatalmas ár… Egy olyan ár amiért nem kaphatok kevesebbet mint ami jár. Nem érhetem be egy silány élettel, az Ő emlékéért nem, az a fájdalom amit akkor átéltem nem érhet ilyen keveset. Többet érdemel egy elhunyt emléke…

Hogy ezt mért nevezem motivációnak? Mert engem ez is előre visz. Amikor nincs erőm mosolyogni eszembe jut ez a fenti kis monológ. Nem pazarolom el az életem! Olyan életet akarok élni ami megéri ezt az árat. Ez pedig hatalmas ár…

Amikor panaszkodsz, jusson eszedbe, hogy az a szeretted akihez ma kimentél nem teszi ezt… te még élsz, élvezd ki minden percét és élj egy olyan életet aminek a végén egy mosollyal az arcodon tudsz távozni. Morbid életcélom van lehet, de engem ez előre visz… 

Motivációs beszéd 1#

Kedves Olvasom, te aki most ott ülsz és ezt a pár sort olvasod kérlek figyelj most rám. Halld meg a hangom ezen pár sorba. Ma egy különösen nehéz nap vár rád? Érzed, ahogy a saját kételyeid köréd fonódnak és behálóznak? Nem mersz szembe nézni a nap nehézségével? Káosz van a munkahelyeden? Eleged van már az egészből? Nem tudod, hogyan vészeld át az egészet?

Nem fogod átvészelni… TE le fogod győzni. Ott fogsz állni a nap végén, kiéget aggyal, fáradt karokkal és még egy értelmes mondatott se fogsz tudni elmondani… de érezni fogod a győzelem ízét. Nem túl élted a napot, legyőzted… Egy győztes vagy, egy olyan hős aki a káoszból emelkedik ki és nyomja le a nehézségeket.

Azt gondolod ez lehetetlen? Megint ott a kis hang a fejedbe, hogy úgy se fog menni? Így van, lehetetlen így az egész, a Világon minden lehetetlen… Reggel az ágyból is lehetetlen kikelni, nem igaz? Minden lehetetlen ezen a Világon… addig a pillanatig míg meg nem próbálod! Az a pillanat amikor elhatározod, hogy igen is bele teszed magad a napba, bele adsz mindent ami a véredbe pezseg, hogy nem hagyod, hogy legyőzzön a nap… ez az a pillanat amikor nyertél! Amikor igazán sikerült felülkerekedned a lehetetlenen. A hozzá állás teszi a lehetetlent lehetségessé, a bukottat hősé, a vesztest győztessé.

Tudom, hogy képes vagy bármire amit el akarsz érni… Képes voltál megálmodni a saját jövőd. Tudod milyen út vezet oda. Meg is fogod tenni ezt. Nem holnap, nem jövő héten és persze nem is majd akkor… Most fogod megtenni… most ismerd fel magadba az Erőt ás cselekedj!

Kemény lesz, nem lesz egyszerű az már biztos… de Te végig csinálod! Mert ott van benned! Ott van mélyen benned a győzni akarás! Sokan fognak utálni érte, vissza akarnak rántani majd, elvenni a kedved… azt akarják majd, hogy legyőzött maradj… de Te nem jutsz az ő sorsukra! Harcolni fogsz azért, hogy az legyél aki álmodban voltál, még ha éveken át is verték beléd, hogy bukott vagy, egy senki, egy különc… Ők utálni fognak a mosolyodért, mind le fog nézni, de tudod miért? Mert ott ahol ők elbuktak, te tovább jutottál. Gyengének fognak tartani a mosolyodért… nevetségesek, sokkal erősebb vagy bármelyiküknél, mert te egy Hős vagy…

Én hiszek benned, képes vagy elérni azt az álomképet! Az álom valóság lesz, vagy álommá válik a valóság is! 

A Világ XIX. Fejezet

A Világ

XIX. Fejezet

Az Árnyék Világ

Régi emlékek hada kevereg az elmémbe. Érezted már magad igazán rosszul? A tehetetlen Düh robogott már végig elméd vágányán? Ott volt már az a kis gonosz hang a fejedbe ami súgta, hogy nincs értelme? Hát ezeken a hullám völgyeken én már rég végig mentem. A magam fajta látással megáldott „embereknek” egyik sajátos védő mechanizmusa a saját halálunk meglátása. Ne érts félre, nem tudom mikor és hogyan fogok meghalni… de ha a kezemre teszem a pengém azzal a szándékkal, hogy véget vessek az életemnek akkor látom előre milyen lesz… minden Léleklenyomat iszonyat erős érzés és megterhelő mint a testre mint a Lélekre. De a sajátunk… Nos az sokkal durvább ezeknél.

Egyszer megpróbáltam véget vetni mindennek. Elegem lett az egész Világból, ebből a rémálomból ami körül vesz… Menekülni akartam a Valóság kegyetlenségétől… attól a ténytől ami életem minden percét átitatja.. egy Szörnyeteg vagyok…

 A kés már ott volt a csuklómon, felkészültem arra ahogyan a vérem lassan elszáll a testemből és én végleg meghalok… Boldog voltam… De jött a Léleklenyomat…. Amíg nem jártál a saját határaidon nem ismerheted képességeid minden oldalát… nos én megtapasztaltam…

Az ismerős érzés magával ragadott és a saját testembe voltam… nos ez az ért ismerjük be nem egy olyan hú de szokatlan élmény… de így még senki nem látta magát… haldokoltam… lassan és fájdalmasan. Nem is tudtam addig milyen fájdalmas is az elvérzés… az a szenvedés ami akkor éri az embert amikor éltető vére fokozatosan elhagyja a testét a fürdőszoba hideg csempéjén… az elején még nem is érzed milyen hideg is a kő… de a végére borzalmas minden… a kő hidegsége, a lámpa fényének élessége… és persze ahogy a véred lassan csepeg le… a mentők csak órák múlva találtak meg, de azt is csak azért mert akkor még otthon éltem… Hiába is volt egyértelmű a halálom oka a boncolás ugyan úgy megtörtént. Végig néztem ahogy minden belső szervem egyenként kiveszik, mérlegre teszik, tanulmányozzák és mindent lejegyzetelnek… Hiába voltam lélek a testem körül még így is szégyenlős voltam… amíg életbe vagy és teljesen csupaszon kell egy ismeretlen előtt feküdnöd is zavarba vagy, hiába orvos akkor is, na de miután meghaltál a szerveidet is megnézik, azért ez jóval túlmutat az intimitás minden fokán…  Annyi nőnek ígértem már a szívem, mégis furcsa volt egy idegen kezébe látnom. Mindent végig hallgattam ami ott történt… egy ponton orvostan hallgatok jelentek meg… páran rosszul lettek, néhányan hánytak… teljesen meg tudom őket érteni, én is ezt tettem volna, ha épp nem egy testetlen Lélek vagyok.

A temetésemig a hullaházba „pihentem” nem egy szórakoztató hely. Maga a ceremónia le ment, sablon szöveg és szokásos sirató ének… nem valami érdekes… egyetlen pontig nem volt az, amikor is megláttam Őt… Ő is ott volt… Valaki akit mindenkinél jobban szerettem. Mondhatni  a reménytelen Szerelem megtestesítője voltunk mi ketten… A rajongásom soha nem jutott el hozzá. Ő volt a legjobb barátom, a lelki társam és egy olyan nő aki mellet az egész életem letudtam volna élni, valaki aki elfogadott engem, aki felnézet rám… Ő aki látta a valódi arcom…

Ott ált, távol a megjátszó rokonoktól, a dráma királyoktól… ott volt… Eljött a temetésemre… Át akartam ölelni, oda menni hozzá, meg egyszer kimondani, hogy Szeretem… Ahogy közelebb értem láttam az arcát… sírt… zokogott… mindenkitől távol, mélyen magába roskadva… Éreztél már fájdalmat? Azt hiszed a halál fáj? A sérülések? Nem… az igazán fájdalmas látni az Ő arcát ebbe a pillanatban… Fel akartam támadni és öröké élni, hogy Ő soha ne legyen ilyen szomorú miattam… Ott voltam mellette még se tudtam megvigasztalni, nem lehettem a támasza, nem csalhattam mosolyt az arcára… Kegyetlen dolog ez…

Véget ért a saját kis Léleklenyomatom és messzire dobtam a kést… nem akartam többé meghalni. 

ÉLNI AKARTAM!!!!

Érdekes dolgok jutnak az ember eszébe amikor a kedvenc borát veszi meg… A kedvenc borom… na persze, ez az Ő kedvence…

Ebben a percben vettem észre a Léleklenyomatot ami előttem lebeget, majd egyszer csak eltűnt… majd újra feltűnt… és eltűnt… ez még ment egy darabig, ilyesmit még nem igazán láttam, egy Lélek ami két dimenzió közt mozog? Hogy lehet? Muszáj megtudnom… Nem tudok ellen állni a kísértésnek, muszáj megtapasztalnom…  Sajnálom, úgy fest a mi borunkat majd csak később tudom meginni.

Olyan gyorsan történt minden… Egyik percben még ott vagyunk egymásnak és épp azon vitázunk milyen legyen a konyhakő színe a másikban már az intenzíven vagyunk… Daganatok az egész testében… nem műthető… a kemó nem segít… sugárterápia eredménytelen… Kis erőre kapás… kérem most jöjjön be elbúcsúzni… a halál beállta délután négy óra tizenhat perc…

A hagyatéki tárgyaláson vagyok… az én kis lányommal Elizabethel… Az anyai jogon övé a ház egy része. Amiben már nem érdekel milyen a konyha… utálok abba a házba élni. Minden helyen Őt látom, az én elvesztet kedvesem… Minden szép emlék rám nehezül… az álmok pedig az őrület szélére sodornak… milyen kegyetlen a Világ, azt álmodni, hogy életem Szerelme él… majd felkelni… Most is látom ahogy az ebédlőbe megterít, minden vasárnap itt ettünk, nem a konyhába mint egy rendes hétköznap. Ez egy különleges alkalom, minden vasárnap együtt különleges volt… Most az asztal üres, az asztal ami egykoron annyi finomsággal volt megpakolva most üresen áll… nézni se bírom… elfordulok, de a napaliba lyukadok ki… filmeztünk itt össze bújva… a sok szép emlék, lehetet bármilyen rossz is a műsor, amíg ő ott volt mellettem minden sokkal szebb volt… Az én Szerelmemmel együtt bármint átvészeltünk… Itt se bírok lenni… a kis dolgozó szobánkba kerülök valahogy… itt beszéltünk meg minden anyagi dolgot. Terveztük meg mit újítunk fel, hova megyünk a hétvégén kirándulni. Ez kegyetlenség!!! A Hálószoba… még Érzem a csókját az ajkamon…

NEM BÍROM!!!!!!!!!

Beszélgetek Elizabethel… ő is hasonlóan érez… Nem maradhatunk ebbe a házba. Hiába építettük hárman fel ezt a csodás otthont, nem maradhatunk itt, nélküle ez a hely számunkra csak gyötrő emlékek fészke… Meglepően hamar találtunk vevőt a házra és nagyon szép összeget fizetnek érte. Hamarosan Új életet kezdhetünk egy másik városba, egy olyan helyen ami semmilyen emléket nem hord magába…

Elkezdjük már idő előtt a legnehezebb részét a költözésnek, össze pakolunk. A padláson már évek óta nem raktam rendet… ez lett volna az ez évi közös programunk, a padlás rendbe rakása és átépítése. Ide költözött volna fel Elizabeth. Az ő szobája lett volna a kis testvérének a szobája… megbeszéltük, előbb legyen kész ez a felújítás utána rá állunk a kis testvér projektnek…

Itt van a dédapám régi katona ládája. Egy háborús hős volt. Szakterülete a kémkedés volt. Rengeteg kitüntetést kapott ellenséges véd művek, bázisok felderítéséért és információk megszerzéséért. Soha senkinek nem árulta el, hogyan is tudott ennyire gyorsan és hatékonyan mozogni ellenséges területen. A halálos ágyán mondta, hogy a trükk a ládájába van. Soha senki nem jött rá, majd végül ide került hozzánk a padlásra… Ezt most ki kell pakolnom és dobozolnom. Az idő sajnos nem tett jót a ládának, azt hiszem nem bírna ki egy újabb utat.

A ládába vannak a kitüntetések, egy moly rágta egyenruha, néhány megfakult fénykép, egy terepbakancs és végül egy kis medál ami mellet egy boríték van… Benne a dédi kézírásával… azt hiszem…

’’Míg a medált forgatod, a Világot Forgatod”

Nem tudom ez mit jelenthet, de ösztönösen elkezdem forgatni a medál belső részét. Miközben forgatom jobban megnézem magamnak… Egy kör alakú medál aminek a közepén van egy másik medál ami forgatható a külső kőr mentén… egyik oldala fényes anyagból készülhetett, talán arany, míg a másik sötét és elkopott…

Olyan gyorsan történt minden… a Világ kifordult a saját sarkából. Én még a padláson voltam, a medál még mindig a kezembe, de mégis máshol voltam. Az ismerős falak sötét, Lilás színt vettek fel, az ajtó áttetszőt lett… Olyan volt az egész hely mint ha torz képet kaptam volna a Világról… De ami a legfontosabb volt… nem voltam egyedül…

A Testvérem is itt volt és én is.. Láttam ahogy felhozzuk ezt a ládát és letesszük ide… újra végig hallgattam a régi beszélgetést majd kép szakadás… a hely megint üres. Kinéztem az ablakon és amit láttam attól a lélegzetem is elállt. Az egész világ Lilás színbe popmázott. Kifakult színek uralkodtak, mint ha csak egy régi filmet néznék. A tárgyak színe tompa volt, a falaké is, de az ég… teljesen más volt, annyira éles, annyira ragyogó… a nap ott volt ahol ilyentájt lennie kell, de minden más változott. Olyan mint a több éveig az év ezen napjának ezen pillanatát lefotóztam volna és egymás után pörgetném. A szomszéd háza egy pillanat alatt felépült majd újra az enyészeté lett.

Ekkor láttam meg Őt lent. Az én Szerelmem lent tanította Elizabethet biciklizni. Rögtön le rohantam. A ház pillanatról pillanatra változott de még ha abba a lenyomatba nem is létezet a lépcső ami álltam akkor is tudtam rajta közlekedni, csak épp nem láttam…

Az emlék foszlány elmúlt mire az udvarra értem, de Ő ott állt! Egy pillanatra újra láttam őt… olyan jó volt látni az arcát… csak még egyszer hozzá érhetnék… próbáltam megérinteni, de a kép tovább ugrott. Ez kegyetlenség… ezt nem akarom így folytatni…

Futni kezdtem, el messzire ahogy csak a lábam bírja… A város pillanatról pillanatra változott… a Ház mi rég nincs ott újra ott lett, a városháza újra a régi, majd újra az új… Látom az állványokat a templom szélén, majd semmivé lesznek…

Kiáltásokat és lövéseket hallottam a közelből. Pontosan ott ahol a héten a rendőrség megtalálta azt a szörnyeteget. Az az ember már nem nevezhető embernek, egy mészáros volt… egy kegyetlen sorozat gyilkos aki leírhatatlan szörnyűségeket tett az áldozataival, függetlenül a nemére vagy a korára. Itt a közelbe kapták el épp amikor a legújabb áldozatát akarta becserkészni ez az állat. Ezt a környéket azóta is lezárva tarják, ne hogy valami fanatikus zarándok helyet tegyen ebből a helyből és indítsa újra ezen szörnyűségeket…

Közelebb érve láttam, hogy kommandósok lőnek valakit… vagy lehet valamit… nem tudom ilyen eltorzult szörnyet még nem láttam… olyan volt mint egy ember mégis a kezéből kések nőttek ki…  ezen késekkel pedig ölt… Ekkor vettek észre a kommandósok és mint ha jelentést tettek volna rádión… valami olyasmi szavakat hallottam, hogy az átjáró közelébe egy civil… a kapu őr nem hal meg… és vissza vonulás…

Észrevett a Bestia… amikor felém fordulta vér is megfagyott bennem… a sorozat gyilkos nézet rám vissza üres tekintettel… Rohanni kezdet felém… észre se vettem eddig, de a Medál még mindig a kezembe volt… elkezdtem forgatni a belső kis érmét és futni… Nem érdekelt semmi, csak el akartam tűnni innen…

A Világ újra kifordult önmagából. A Bestia eltűnt és helyette a hely megtelt emberekkel Néhányan furcsán néztek rám, hogyan kerültem ide… De nem érdekeltem… haza akartam menni… meg akartam mutatni Elizabethnek. Ő is hadd lássa ezt a csodás furcsa Világot. Otthon kell lennie a szobájában és pakolnia.

Alig értem haza valami furcsa nyomasztó érzés fogott el, mint ha követtek volna. Elhessegettem a gondolatot és felmentem a lányomhoz… Alig értem a szobájába amikor több kocsi ált meg a ház előtt. Mégis követtek… Pár kommandós berúgta az ajtót és elkezdték ellepni a házat… Nem volt mit tennem, nem volt időm elmagyarázni a kicsimnek mi is zajlik itt, milyen nagydolognak is vagyunk a része, mit is jelent ez az egész. Csak magamhoz öleltem és elkezdtem forgatni a Medált. Egy pillanattal az után, hogy az egyik kommandós ránk lőtt fordult ki a Világ…

Megmenekültünk… Egy új életet kezdhetek a lányommal egy Új Világba… Menekülés a kormánytól és a szörnyektől… De együtt vagyunk…

Az Léleklenyomat véget ért és én újra a saját testembe vagyok… hát így néz ki egy másik dimenzió? És erről a kormányok tudnak? Ennyire maguknak akarják, hogy bárkit lelőnének egy stabil átjáróért amit nem csak egy gyilkos lelkének torzsága nyit meg egy időre? Micsoda hatalom is lehetne így vándorolni a dimenziók közt…

Egy biztos, mostantól még jobban oda figyelek az adóbevallásomra, nem akarom én a kormánnyal össze szűrni a levet, Vajon az én áldásom mi mindenre tudnák felhasználni? 

A Világ XVIII. Fejezet

A Világ

XVIII. Fejezet

A Fény Ára

Olykor elgondolkozok azon mi mindent képes feladni egy ember a Szerelemért. Mennyi régi elfelejtett Szerelem jut most eszembe. Annyi minden voltam már ezen a Világon, Szerelmes hős és Forradalmár. Voltam már a Szerelemtől fent a magasba, minden erőt elnyomva magam formálva a Sors kiszámíthatatlan folyamát… majd voltam lent a mélybe mélyen elhagyatva. Én voltam az egy és én voltam a minden. Csepp a tengerbe és csepp a Tengerbe. Na persze, ez az egész csak addig tart míg meg nem ismerik a szemem titkát. Vajon van olyan erős Szerelem ami ezt átvészeli? A Szem ami mindent lát. Milyen érzés lehet azt mondani én bízok benned és mikor fény derül a Szem titkára mi mindent felfed, elfeledni a korábbi ígéreteket. Örökké. Csak veled. Te és Én a Világ ellen. Na persze a végén minden lezárul, mint egy regény végén… nem tudod mit hozz a vég, de látod előre ahogy lassan a lapok fogynak s még a vége előtt meglátod mit hozz a jövő… a végtelen véget. Ironikus ezt a két szót használni. Valami vége egy végtelen utazás kezdete, vagy csupán egy újabb állomás életünk vasútján .

Szeretek-e Szerelmesnek lenni? Igen, csodás érzés… olyan mint az alkohol, eleinte csak kortyolod és élvezed, majd egyre több és több megy le, jönnek az önfeledt pillanatok a fékevesztett ígéretek, de valahol mélyen tudod, jön a más nap… a más nap mely kiábrándít és kérdésekkel bombáz. Hogyan tehetem én ezt? Mért mondtam ki? Mit tettem? Hol rontottam el?

Szerelem és csalódás valahol kéz a kézbe jár egymással, ahogy a vak lassan megkapja a látás áldását és folyamatosan veszi észre a tökéletesnek hitt Világának hibáit, míg végül saját szemét kaparja ki, hogy újra visszasüllyedjen a vakság biztonságos Világába.

Ezen érdekes gondolatok közt találtam rá a következő Léleklenyomatomra. Egy Árnyék Léleklenyomat. Soha nem láttam még ilyet. A léleklenyomatok alapból egy életszakasz lezárásánál keletkeznek, persze a legtöbbször a Halál ez a lezárás, ezért is őrül meg és süllyed a Téboly mélyére a hozzám hasonló Névtelen. De ez a Léleklenyomat valamiért más. Magamhoz ölelem. Az érzés ismerős, ugyan úgy elragad magával és elvisz egy másik ember elméjébe. Bár talán az „Ember” egy elég erős jelző ide…

Újra megtettem, meg kellet tennem. Nem volt más választásom… Újra meg kellet tennem… Újra és Újra… ez tart életbe

Egy újabb nap a monoton Malomba… Minden nap felkelek, munkába megyek és teszem mit meg követelnek. Hajtok előre, bele adom szívem lelkem és mosolygom. Ez az én feladatom. A Béke jelképe. A Bolond ki mosollyal az arcán él. Szeretnek az emberek, boldogok és nyugodtak a közelembe.

Ha sejtenék ki is vagyok… nem is, ha sejtenék mi is vagyok…

Minden ügyfél arcára mosolyt varázsolok, még ha olyan komoly arccal is áll elém. Én vagyok az aki mindenki számára elhozza a Békét. Ilyen ember vagyok. A Bolond ki saját Világába éli le életét. Egy Világba ahol minden békés, minden nyugodt. Csendesen siklik lelkem kis hajója az élet tengerén. Jó hajós lévén kerülöm a Vihart és oda tartok hol Békések a Vizek…

Minden nap Árnyék ként élem életem és Minden éjjel Fényként huny ki lelkem szikrája.

A munka mellett persze nagyon fontos a magánélet is. A Boldog bolond, a Beszívott Borz egy igazi kis harci Cicát talált magának. Olyas valakit ki ellentéte Vidám természetének. De a Szerelem tüze felégeti a Határokat. Egy hullám mi ledönti a Gátat, egy ököl mi áttöri a falakat.

Ha tudná mi is vagyok nem lenne mellettem, el sem tudná fogadni mi is vagyok valójába.

Az éjjelek Csendesen telnek össze bújva kedvesemmel kipihenve a nap fáradalmait erőt gyűjtve az újabb napra. Hiszen minden napra kell az új erő, hogy bent legyen az a Szikra mi mosolyt csal az arcokra.

Minden éjjel útra kell az árnyék keresve azt kibe ott van a Romlás. Keresi kutatja az Árny, mi is táplálhatná mély Ürességét. Kinek a Lelkét ragadja el, hogy jól lakassa a végtelen Éhségét. Egy olyan vágy mit Tudatlanok nem érthetnek, egy gyilkos Ösztön mi feléget minden morális rendet. Ma este is suhan az Árny, s már látja áldozatát. Egy ostoba Barom. Egy férges lelkű halandó kinek élők közt keresni valója nincsen. Bűne a Romlott Lélek mit egy Árnynak kell elragadni. Csak fekszik ott tudatlan, mit sem sejtve, hogy árnyékába egy Árny kell Életre. Kést formálva az Anyagtalanból szúrja át a Romlott Szívét magával Ragadva annak Lelkét. Oda teszi azt a Fénynek oltárára. Egy Romlott Bűnös Lény, egy Árnyék minek Vétke végtelen áll ott hol a Szentek gyülekeznek. Mit elragad az Éjjel, ide hordja és Szent Tűzzel égeti ki a Bűnt. A Bűntelen Lélek, majd egy nap a földre vissza tér s így talán egy szép napon az Árny Munkáját leteheti s önön Lelkét is elégetheti.

Fényben a Fény teszi Fényessé az emberi Lelket, egy mosoly mi a Lelket mélyét melengeti

Éjjel az Árny ragadja magával Végleg kinek a Lelkét a Bűn elragadta már végleg.

De  Fényes lélek retteg mi is lenne a Vége, ha Árnyék Énje ki lépne a fényre. Hogyan fogadná kedvese, hogy Szerelmes Emberek életébe letette az utolsó Pontot. Hogyan is mosolyogna bárki miatta, ha Tudná azt, hogy Bűne a legnagyobb, embert Ölt…

Az Árny fél a Fénytől, hisz ott hatalma nincsen. Az Árnyéknak az Árnyak Világába a Helye, hol Uralma felett Kétség nincsen.

A Fény és Árnyék Örök tánca mi szívem bántja, hogyan lehetnék Teljes, ha lelkem e két Erő Uralja…

Még, hogy ne féljek a saját árnyékomtól… most nézhetem végig ahogy valakit az öl meg… Tényleg Veszélyes egy Világba Élünk…

A Világ XVII. Fejezet

A Világ

XVII. Fejezet

Ne kérdezz… emlékezz

Mond emlékszel még a napra mikor megszülettél? Én igen, legalább is a második születésemre… Ott voltál. Te öltél meg…

Riadtan ébredek fel az álmomból… Ilyen még nem volt, lefeküdtem aludni, de mégis egy Léleklenyomat képeit láttam. Egy sötét szobába ült és az árnyék mögül szólt hozzám. Nem értem, a közelembe egy Léleklenyomatot se érzek, de mégis ez az érzés… ugyan az… Nyugtalanul hajtom álomra a fejem…

Te voltál az aki szíven szúrt… A Kés a te kezedbe volt… a Kés amit több ezer meg ezer csalódás kovácsolt… Mond emlékszel? Elveted az életem és egy újat adtál nekem…

Felriadok ismét… ezt én tényleg nem értem… izzadok és remegek… veszek egy zuhanyt… egy zuhany ami lemossa bűneim… minden zuhany előtt elmondom ezt a kis szöveget… ezzel lemosom a Bűneim. Számomra ez egy kis szeánsz amivel tisztán tartom a lelkem, hát ha ez segít. Kicsit még vizesen fekszem vissza az ágyba.

Ott voltam a mocsárba, bolyongtam, vágytam a halált… a Kés egyre csak formálta magát és a Szív szinte könyörgött, hogy bele vágjam… Érezni akartam végre a felszabadító fájdalmat… Te ezt megadtad nekem, végre megöltél…

Ismét kiugrom az ágyból… itt az ideje a titkos módszeremnek amit csak akkor használok, ha nagyon nem megy az alvás. Belegondolva, hogy miket láttok azt hiszem teljesen érthető. Egy kis szénsavas üdítő és jó sok alkohol egy pohárba. A bubi mindent feltol agyba és már jön is a kóma. Ez a módszer még egyszer sem hagyott cserbe…

Későre járt aznap. Emlékszel? Ő volt aki utoljára össze törte a Szíved, akkor öltél meg. A Kést amit régóta a szívemnél tartottam belém vágtad… Óh az a Fájdalom felszabadított és egy pillanatra mindent megláttam… A Szívembe a saját magam által teremtett Kés… Akkor születtem meg másodjára. Abba a kétségbe esett estébe… Ott váltam azzá ami most vagyok… Én lettem a Karma közép pontja. Ők kik a Magány Kését kovácsolták lettek az első Áldozatom… Kik ártanak nekem fájdalmuk keserves lesz… és kik a Reményt adják Övéké lesz az egész Világ… De Itt és Most csak ketten állunk…

Ez nem lehet igaz… ez a Léleklenyomat még aludni se hagy… Bár nem és vettem magamhoz, csak úgy feltörte az elmém. Felöltözök és kimegyek a Városba sétálni. Ha választanom kell a sötét éjszaka vagy egy önkényes Léleklenyomat erőszakja között… nos jót fog tenni a séta…

Valami nem stimmel, újra elsötétül a kép és érzem az ismerős bizsergést… Egy falnak támaszkodva próbálok ellen állni, mikor egy ismerős sötét alak jön a közelembe… Nem tudom honnan de ismerem…

Itt állunk a mi Világunkba mi egykor maga volt a Sötét és a Magány… De most itt vagy nekem, csak mi ketten egy Egész Világba… Te öltél meg engem, te adtál nekem új életet… Te adtad meg a Reményt, hogy megtalálom a saját Célom, hogy mind az aki egykor megölte lelkem egy darabját megbűnhődjön… Te adtál Reményt azoknak kik önzetlenül Szerették ezt a Lelket…

Most mégis Ketten állunk itt… Én feléd lépek és te Felém lépsz… Én nyújtom a kezem, te felém nyújtod a sajátod… Még pár lépés és egymáshoz érünk…

Ne Kérdezz emlékezz…

... Te szültél engem…

Fejezem be önkéntelenül ébredés után a mondatott… Tenyeremen még érzem mit is érintett meg a Léleklenyomat keze… Most pedig itt áll előttem egy fél mosollyal az arcán ki a Tükör másik oldalán állt… Magával ragadó hangon szól hozzám

- Köszönöm, hogy meghallgattad a Történetem

S ezzel vissza lép az Árnyékba és elveszik az Éjszakába…

A Világ XVI Fejezet

 A Világ

XVI. Fejezet

„My Eyes see evertying”

Sok reggel el telt már azóta, hogy megkaptam az „áldásom”. Furcsa érzés a mi napig úgy gondolni rá, mint egy áldásra, sem mint átokra… a mindent látó szem áldásával lehetne akár könnyebb is az életem, hisz olyan jól hangzik. Mindent láttok. Vajon azok kik erre vágynak bele gondoltak már abba ez mint is jelent? Látok MINDENT! A Téboly határán sodródom folyamatosan és már azt se mindig tudom mi egy újabb Léleklenyomat és mi a Valóság.

A Világ Szenvedéssel van teli és ezt nekem mind látnom KELL. Nem menekülhetek a látásom elől, nem dobhatom el az Áldásom… Más vagyok mint a többi ember. Egy szörnyeteg vagyok akiben ott rejtőzik a mindent elemésztő vágy… Vágy arra, hogy egy más Világot alkosson. Csak még én magam se tudom, hogy ez a Világ jobb vagy rosszabb lesz annál ami most elemészti az elmém… egy biztos más…

A Léleklenyomatok mindenhol ott vannak és az idő csak egyre többet és többet sodor az utamba. Lassan felemészti az épp elmém az a rengeteg emlék kép ami a fejembe suhan. Rettegek attól, hogy egy nap a saját elmém fog felemészteni. A Mindent látó Szem… de jó nekem, egy szörnyeteg könnyebben ki tudja engedni a saját Fenevadját mint én… én csak Láttok… Számomra csak ez adatott meg, láthatom emberek és korok bukását, újra és újra míg végül össze nem omlok a korok súlya alatt…

Néha azt kívánom bár magammal rántana az Örvény, bár elengedhetném magam csak egyetlen percre. A Téboly vajon tényleg egy megvetendő állapot? Tényleg olyan rossz lehet ott?

A gondolat menetem egy furcsán mosolygó férfi zavarta meg… Még nagyon meg se tudtam figyelni amikor megérintette a kezem. Hirtelen az egész testem bizseregni kezdet. Ezt nem értem, olyan mint ha egy Léleklenyomat ragadt volna magával. De ez lehetetlen, nem láttam rajta egy Léleklenyomatot se… Hogy lehetséges ez… Egyáltalán mi zajlik itt? Már kezdődik is a vetítés…

A mai nap ugyan olyan faszsággal indul mint a többi. Szól az ébresztő amit már nagyon unok… Egy ilyen rövid kis hangrezgést is lehet ilyen mély tiszta szívből jövő gyűlölettel megfertőzni.

Készül az első kávé. amíg az nincs meg és meg nem ittam alkalmatlan vagyok bármilyen komolyabb kognitív művelet végrehajtására. Nem nekem van kitalálva ez a felkelés, legközelebb okosabban választok.

A Szokásos rutin folyik tovább. Gyors kajálás. Valami egyszerű a hűtőből. Milyen Ember is lennék én ha nem reggeliznék rendesen? Az Ember szó hallatán akaratomon kívül is egy kis mosoly suhan az arcomra. Közöm sincs ehhez a selejt fajhoz.

Szépen felöltözök hisz ez egy újabb csodás nap  amivel megajándékozom a Világot. Úgy érzem a mai nap tökéletes. Végre a kép összeállt. Ideje kiengednem a Tébolyt.

A tömegközlekedés egyik nagy előnye, hogy más Emberekkel együtt utazhatok. Megfigyelhetem hogyan szenvednek a saját sorsukba… Persze mindig vannak kivételek, néhány ragyogó Csillag ebbe a sötét univerzumba. Ha egy cseppet is több lenne bennük a mersz akkor nem itt tartanánk. Akkor talán az én Tébolyom ideje se jönne el.

Bent a munka helyen. Csak a szokásos fogad… Ez egymás körbenyalása magas fokon. Nem tudom, hol tanulják ezt, de ez már egyetemi szinten nyomják, vagy nyalják? Ez teljesen tetszőleges. Persze én is kapom ám az ívet rendesen. Az Emberek olykor ösztönösen megérzik a veszélyt, csak túl hülyék felfogni mit is éreznek. Egy átlagos ember nem vált ki belőlük ilyet, nem tudják hová tenni az érzést. Azt az Ősi figyelmeztetést, hogy FUSS, ettől a Lénytől Óvakodj!!! Pontosan tudom mit is gondolnak ilyenkor, már többször néztem vissza az emlékeiket.

Olyan szórakoztató végig nézni ahogy az elemi Sötétségbe fuldokolnak. Úgy érzem szinte már megváltás az amit velük teszek. A Tudatlanságuk a legjobb barátjuk. Ezek aztán az emberek, igazán egyediek… nevetséges tákolmányok.

Persze itt is vannak különleges Emberek. Olyanok akiket mindig örömmel találok meg. Ezek a disz példányok valamiért felsőrendnek képzelik magukat. Többnek mindenkinél, többnek Nálam… mint ha a kis egér hatalmas oroszlánnak képzelné magát.

Ma jött el a napja, ma végre szabadon engedem a Tébolyt. A vérem forr, a szívem bizsereg. Végre újra Szabad lehetek. Elengedhetem mind azt ami bennem van. Kiengedem a Démont, hogy az Angyal ezután még tovább élhessen. A lapockámba érzem a bizsergés. Érzem ahogy a szárnyaim az égbe csapnának, hogy az ami bent szunnyad végre életre kelne. Olyan jó érzés. Az a szorító érzés a mellkasomba ami a várakozással jár. Végre célba vagyok! Érzem a Vérszomjam.

Mosolygok…

Megvágom a kezem. A Vérmágia mit egy Léleklenyomatba láttam elönti az agyam. A legpusztítóbb mágia amiért a saját véreddel fizetsz. Nem nagy ár, hogy végre a művészetem kifejezzem.

Megidézem azt a kardot. Az Ezüst Liliom… Láttam… Én láttam… a Vérmágiával, a Láttásommal és ezzel a Pengével elkezdődik a tánc. Megszűnik minden, ők itt már NEM Emberek. Ők csupán eszközök arra, hogy kifejezem a művészetem. Az étel amivel csillapíthatom a Vérszomjam. Jobb mint a szex.

A kard csak szeli az Embereket, nincs különbség. Mindnek van bűne, Láttam mind. Ott voltam annál a percnél amikor megölték azt a kis gyermeket… azt a kis csodás lényt akik létezésük elején voltak. Az akinek még álmai voltak, igaz vágyai… nem csak ilyen bemocskolt Bűnei… feloldozom őket bűneik alól ezzel a Véres tánccal.

Az adrenalin pumpál az ereimbe… érzem ahogy a vérem hajt. Valaki lőni kezdet rám… Kár, hogy én már ezt is Láttam… tudom kibe van meg az ellenállás. Pontosan tudom… Fénymágia, a legerősebb védelem mit megidézni lehet. A Szárnyaim magasba csapnak és eltérítik a felém tartó lövedékeket…

Láttam, hogyan kell használni ezt a csodás Mágiát… Annyira fenséges a kép…

Mosolygok…

Mindenhol vér, mindenhol testrészek… érzem ahogy lassan a Démon jól lakik. Már csak a Desszert van hátra. Az aki úgy véli nálam nagyobb tudással rendelkezik. Sérti a Büszkeségem még maga a feltételezés is, hogy egy ilyen selejt Ember nálam többet…

Sírva térdel a földön. Össze omlott, a kis Világa össze omlott aminek ő volt a közepén… Még nem is sejti… a kezem a fejére teszem… Elengedem az elmém. Megmutatom neki mindet. A közelembe lévő léleklenyomatokat magamhoz hívom és végig nézzem mind. Az összes Áldozatom bűnét. Az egész kis életűk… és ez a kis egér velem együtt nézi… Pár Léleklenyomatot még el bírna a törékeny emberi elméje… de ennyit egyszerre? Először az orra kezd el vérezni… majd a fülei… Könyörög hogy hagyjam abba… Már nem tud beszélni… Ezer meg ezer év súlyát osztom meg vele, mondhatni egy átlagos hétfőmet.

Mosolygok…

Meglepően hamar robban szét az elméje… Kár az Ezüst Liliomért te ennek az üres fejűnek a kezébe adom. Az én művem kész. Most itt az ideje, hogy a rendőrség egy újabb lezáratlan üggyel gazdagodjon.

Tovább állok a városból. Keresek egy másikat, az én Láttásommal nem okoz problémát az Új Élet. Bármit képes vagyok megtanulni amit Láttok…

Ez kit elragadott a Téboly tovább áll, itt hagyva engem rengeteg kérdéssel és még több felismeréssel… Még közel se ismertem ki eléggé a saját Áldásom határait.