November 1.
Ma van az a nap amikor mind kimegyünk elvesztett Szeretteinkhez
és emlékezünk azokra a régi időkre amikor még köztünk jártak. Milyen jó is volt
amikor még ott voltak velünk, sok szép emlékünk közepette ég le a gyertya amit
még érkezésünkkor gyújtottunk. Így tettem ma én is…
Szeretek kimenni más napokon is oda, elbeszélni vele az
életem alakulásáról. Minden fejleményről, úgy mint még annak idején életében…
Így tettem ma is, de valamiért egy másik emlék is eszembe jutott. Egyszer egy ismerősöm
azt mondta, hogy elveszett szeretteink olykor értünk haltak meg, olyas valamit
vállaltak át a sorstól ami minket ért volna. Ez a gondolat sokáig
foglalkoztatott és eljutottam oda ami a mai felfogásom és amit szeretnék
veletek megosztani.
Sok rossz dolog ért már az életbe, több mint amennyit a
koromból adódóan érdemeltem volna. Anyum erre mindig azt mondta nekem, hogy
ilyen a mi sorsunk. Nekünk nem jár a könnyű út, mindenért meg kell küzdenünk,
lehet másnak természetes, de nekünk nem… nekünk mindenért küzdeni kell. Nagyon
igaza volt… Nem gondolná ma már senki, de én nem tudtam érthetően beszélni.
Senki nem értette meg a szavaimat, minden szót teljesen máshogy ejtettem mint
kellet volna, egy selejt voltam a mások szemébe… Egy kolonc… De tudjátok mit?
Én nem adtam fel!
Anyum elvitt egy logopédushoz és elkezdtem a tanulást,
viszont nekem ez nem volt elég. A kis lila könyvem, amibe ott voltak a betűk,
amiből a logopédián tanultam a betűk kiejtését haza is vittem, ott anyummal
gyakoroltam. Egy idő után ez sem volt elég, nagycsoportos koromra már
megtanultam a betűket, de nekem ez sem volt még elég… lassan megtanultam össze
olvasni őket, hogy a kiejtésem még tökéletesebb legyen… Emlékszem amikor elsős
koromba a többiek azzal dicsekedtek, hogy ők már ismerik a cica betűt… nem
voltam túl népszerű amikor elmondtam, hogy én meg már magamnak olvasom az esti
mesét. Nagyon sok munkám volt benne, de megtettem. Kitűztem a célom és MINDENT
megtettem érte. Túlmutattam önmagamon azért, hogy elérjem. A beszédhibás kisfiú
először sorra nyerte az iskolai mesemondó versenyeket majd a szavalásba is
megtalálta önmagát. Bárki képes túl lépni a saját árnyékán ha elég időt,
energiát és akaratot rá fordít! Ha én meg tudtam csinálni akkor te is képes
vagy rá! De most kicsit elkalandoztam…
Mindennek meg van az ára…
Egy szerettünk elvesztése egy nagyon magas ár… Az a fájdalom
hatalmas ár… Egy olyan ár amiért nem kaphatok kevesebbet mint ami jár. Nem
érhetem be egy silány élettel, az Ő emlékéért nem, az a fájdalom amit akkor
átéltem nem érhet ilyen keveset. Többet érdemel egy elhunyt emléke…
Hogy ezt mért nevezem motivációnak? Mert engem ez is előre
visz. Amikor nincs erőm mosolyogni eszembe jut ez a fenti kis monológ. Nem
pazarolom el az életem! Olyan életet akarok élni ami megéri ezt az árat. Ez
pedig hatalmas ár…
Amikor panaszkodsz, jusson eszedbe, hogy az a szeretted
akihez ma kimentél nem teszi ezt… te még élsz, élvezd ki minden percét és élj
egy olyan életet aminek a végén egy mosollyal az arcodon tudsz távozni. Morbid
életcélom van lehet, de engem ez előre visz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése