A Világ XVIII. Fejezet

A Világ

XVIII. Fejezet

A Fény Ára

Olykor elgondolkozok azon mi mindent képes feladni egy ember a Szerelemért. Mennyi régi elfelejtett Szerelem jut most eszembe. Annyi minden voltam már ezen a Világon, Szerelmes hős és Forradalmár. Voltam már a Szerelemtől fent a magasba, minden erőt elnyomva magam formálva a Sors kiszámíthatatlan folyamát… majd voltam lent a mélybe mélyen elhagyatva. Én voltam az egy és én voltam a minden. Csepp a tengerbe és csepp a Tengerbe. Na persze, ez az egész csak addig tart míg meg nem ismerik a szemem titkát. Vajon van olyan erős Szerelem ami ezt átvészeli? A Szem ami mindent lát. Milyen érzés lehet azt mondani én bízok benned és mikor fény derül a Szem titkára mi mindent felfed, elfeledni a korábbi ígéreteket. Örökké. Csak veled. Te és Én a Világ ellen. Na persze a végén minden lezárul, mint egy regény végén… nem tudod mit hozz a vég, de látod előre ahogy lassan a lapok fogynak s még a vége előtt meglátod mit hozz a jövő… a végtelen véget. Ironikus ezt a két szót használni. Valami vége egy végtelen utazás kezdete, vagy csupán egy újabb állomás életünk vasútján .

Szeretek-e Szerelmesnek lenni? Igen, csodás érzés… olyan mint az alkohol, eleinte csak kortyolod és élvezed, majd egyre több és több megy le, jönnek az önfeledt pillanatok a fékevesztett ígéretek, de valahol mélyen tudod, jön a más nap… a más nap mely kiábrándít és kérdésekkel bombáz. Hogyan tehetem én ezt? Mért mondtam ki? Mit tettem? Hol rontottam el?

Szerelem és csalódás valahol kéz a kézbe jár egymással, ahogy a vak lassan megkapja a látás áldását és folyamatosan veszi észre a tökéletesnek hitt Világának hibáit, míg végül saját szemét kaparja ki, hogy újra visszasüllyedjen a vakság biztonságos Világába.

Ezen érdekes gondolatok közt találtam rá a következő Léleklenyomatomra. Egy Árnyék Léleklenyomat. Soha nem láttam még ilyet. A léleklenyomatok alapból egy életszakasz lezárásánál keletkeznek, persze a legtöbbször a Halál ez a lezárás, ezért is őrül meg és süllyed a Téboly mélyére a hozzám hasonló Névtelen. De ez a Léleklenyomat valamiért más. Magamhoz ölelem. Az érzés ismerős, ugyan úgy elragad magával és elvisz egy másik ember elméjébe. Bár talán az „Ember” egy elég erős jelző ide…

Újra megtettem, meg kellet tennem. Nem volt más választásom… Újra meg kellet tennem… Újra és Újra… ez tart életbe

Egy újabb nap a monoton Malomba… Minden nap felkelek, munkába megyek és teszem mit meg követelnek. Hajtok előre, bele adom szívem lelkem és mosolygom. Ez az én feladatom. A Béke jelképe. A Bolond ki mosollyal az arcán él. Szeretnek az emberek, boldogok és nyugodtak a közelembe.

Ha sejtenék ki is vagyok… nem is, ha sejtenék mi is vagyok…

Minden ügyfél arcára mosolyt varázsolok, még ha olyan komoly arccal is áll elém. Én vagyok az aki mindenki számára elhozza a Békét. Ilyen ember vagyok. A Bolond ki saját Világába éli le életét. Egy Világba ahol minden békés, minden nyugodt. Csendesen siklik lelkem kis hajója az élet tengerén. Jó hajós lévén kerülöm a Vihart és oda tartok hol Békések a Vizek…

Minden nap Árnyék ként élem életem és Minden éjjel Fényként huny ki lelkem szikrája.

A munka mellett persze nagyon fontos a magánélet is. A Boldog bolond, a Beszívott Borz egy igazi kis harci Cicát talált magának. Olyas valakit ki ellentéte Vidám természetének. De a Szerelem tüze felégeti a Határokat. Egy hullám mi ledönti a Gátat, egy ököl mi áttöri a falakat.

Ha tudná mi is vagyok nem lenne mellettem, el sem tudná fogadni mi is vagyok valójába.

Az éjjelek Csendesen telnek össze bújva kedvesemmel kipihenve a nap fáradalmait erőt gyűjtve az újabb napra. Hiszen minden napra kell az új erő, hogy bent legyen az a Szikra mi mosolyt csal az arcokra.

Minden éjjel útra kell az árnyék keresve azt kibe ott van a Romlás. Keresi kutatja az Árny, mi is táplálhatná mély Ürességét. Kinek a Lelkét ragadja el, hogy jól lakassa a végtelen Éhségét. Egy olyan vágy mit Tudatlanok nem érthetnek, egy gyilkos Ösztön mi feléget minden morális rendet. Ma este is suhan az Árny, s már látja áldozatát. Egy ostoba Barom. Egy férges lelkű halandó kinek élők közt keresni valója nincsen. Bűne a Romlott Lélek mit egy Árnynak kell elragadni. Csak fekszik ott tudatlan, mit sem sejtve, hogy árnyékába egy Árny kell Életre. Kést formálva az Anyagtalanból szúrja át a Romlott Szívét magával Ragadva annak Lelkét. Oda teszi azt a Fénynek oltárára. Egy Romlott Bűnös Lény, egy Árnyék minek Vétke végtelen áll ott hol a Szentek gyülekeznek. Mit elragad az Éjjel, ide hordja és Szent Tűzzel égeti ki a Bűnt. A Bűntelen Lélek, majd egy nap a földre vissza tér s így talán egy szép napon az Árny Munkáját leteheti s önön Lelkét is elégetheti.

Fényben a Fény teszi Fényessé az emberi Lelket, egy mosoly mi a Lelket mélyét melengeti

Éjjel az Árny ragadja magával Végleg kinek a Lelkét a Bűn elragadta már végleg.

De  Fényes lélek retteg mi is lenne a Vége, ha Árnyék Énje ki lépne a fényre. Hogyan fogadná kedvese, hogy Szerelmes Emberek életébe letette az utolsó Pontot. Hogyan is mosolyogna bárki miatta, ha Tudná azt, hogy Bűne a legnagyobb, embert Ölt…

Az Árny fél a Fénytől, hisz ott hatalma nincsen. Az Árnyéknak az Árnyak Világába a Helye, hol Uralma felett Kétség nincsen.

A Fény és Árnyék Örök tánca mi szívem bántja, hogyan lehetnék Teljes, ha lelkem e két Erő Uralja…

Még, hogy ne féljek a saját árnyékomtól… most nézhetem végig ahogy valakit az öl meg… Tényleg Veszélyes egy Világba Élünk…