A
Világ
XVII.
Fejezet
Ne
kérdezz… emlékezz
Mond emlékszel még a napra mikor
megszülettél? Én igen, legalább is a második születésemre… Ott voltál. Te öltél
meg…
Riadtan
ébredek fel az álmomból… Ilyen még nem volt, lefeküdtem aludni, de mégis egy Léleklenyomat
képeit láttam. Egy sötét szobába ült és az árnyék mögül szólt hozzám. Nem
értem, a közelembe egy Léleklenyomatot se érzek, de mégis ez az érzés… ugyan az…
Nyugtalanul hajtom álomra a fejem…
Te voltál az aki szíven szúrt… A Kés a te
kezedbe volt… a Kés amit több ezer meg ezer csalódás kovácsolt… Mond emlékszel?
Elveted az életem és egy újat adtál nekem…
Felriadok
ismét… ezt én tényleg nem értem… izzadok és remegek… veszek egy zuhanyt… egy
zuhany ami lemossa bűneim… minden zuhany előtt elmondom ezt a kis szöveget…
ezzel lemosom a Bűneim. Számomra ez egy kis szeánsz amivel tisztán tartom a
lelkem, hát ha ez segít. Kicsit még vizesen fekszem vissza az ágyba.
Ott voltam a mocsárba, bolyongtam, vágytam a
halált… a Kés egyre csak formálta magát és a Szív szinte könyörgött, hogy bele
vágjam… Érezni akartam végre a felszabadító fájdalmat… Te ezt megadtad nekem,
végre megöltél…
Ismét
kiugrom az ágyból… itt az ideje a titkos módszeremnek amit csak akkor
használok, ha nagyon nem megy az alvás. Belegondolva, hogy miket láttok azt
hiszem teljesen érthető. Egy kis szénsavas üdítő és jó sok alkohol egy pohárba.
A bubi mindent feltol agyba és már jön is a kóma. Ez a módszer még egyszer sem
hagyott cserbe…
Későre járt aznap. Emlékszel? Ő volt aki
utoljára össze törte a Szíved, akkor öltél meg. A Kést amit régóta a szívemnél
tartottam belém vágtad… Óh az a Fájdalom felszabadított és egy pillanatra
mindent megláttam… A Szívembe a saját magam által teremtett Kés… Akkor
születtem meg másodjára. Abba a kétségbe esett estébe… Ott váltam azzá ami most
vagyok… Én lettem a Karma közép pontja. Ők kik a Magány Kését kovácsolták
lettek az első Áldozatom… Kik ártanak nekem fájdalmuk keserves lesz… és kik a
Reményt adják Övéké lesz az egész Világ… De Itt és Most csak ketten állunk…
Ez
nem lehet igaz… ez a Léleklenyomat még aludni se hagy… Bár nem és vettem
magamhoz, csak úgy feltörte az elmém. Felöltözök és kimegyek a Városba sétálni.
Ha választanom kell a sötét éjszaka vagy egy önkényes Léleklenyomat erőszakja
között… nos jót fog tenni a séta…
Valami
nem stimmel, újra elsötétül a kép és érzem az ismerős bizsergést… Egy falnak
támaszkodva próbálok ellen állni, mikor egy ismerős sötét alak jön a közelembe…
Nem tudom honnan de ismerem…
Itt állunk a mi Világunkba mi egykor maga
volt a Sötét és a Magány… De most itt vagy nekem, csak mi ketten egy Egész
Világba… Te öltél meg engem, te adtál nekem új életet… Te adtad meg a Reményt,
hogy megtalálom a saját Célom, hogy mind az aki egykor megölte lelkem egy
darabját megbűnhődjön… Te adtál Reményt azoknak kik önzetlenül Szerették ezt a
Lelket…
Most mégis Ketten állunk itt… Én feléd lépek
és te Felém lépsz… Én nyújtom a kezem, te felém nyújtod a sajátod… Még pár
lépés és egymáshoz érünk…
Ne Kérdezz emlékezz…
...
Te szültél engem…
Fejezem
be önkéntelenül ébredés után a mondatott… Tenyeremen még érzem mit is érintett
meg a Léleklenyomat keze… Most pedig itt áll előttem egy fél mosollyal az arcán
ki a Tükör másik oldalán állt… Magával ragadó hangon szól hozzám
-
Köszönöm, hogy meghallgattad a Történetem
S
ezzel vissza lép az Árnyékba és elveszik az Éjszakába…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése