A Világ XIX. Fejezet

A Világ

XIX. Fejezet

Az Árnyék Világ

Régi emlékek hada kevereg az elmémbe. Érezted már magad igazán rosszul? A tehetetlen Düh robogott már végig elméd vágányán? Ott volt már az a kis gonosz hang a fejedbe ami súgta, hogy nincs értelme? Hát ezeken a hullám völgyeken én már rég végig mentem. A magam fajta látással megáldott „embereknek” egyik sajátos védő mechanizmusa a saját halálunk meglátása. Ne érts félre, nem tudom mikor és hogyan fogok meghalni… de ha a kezemre teszem a pengém azzal a szándékkal, hogy véget vessek az életemnek akkor látom előre milyen lesz… minden Léleklenyomat iszonyat erős érzés és megterhelő mint a testre mint a Lélekre. De a sajátunk… Nos az sokkal durvább ezeknél.

Egyszer megpróbáltam véget vetni mindennek. Elegem lett az egész Világból, ebből a rémálomból ami körül vesz… Menekülni akartam a Valóság kegyetlenségétől… attól a ténytől ami életem minden percét átitatja.. egy Szörnyeteg vagyok…

 A kés már ott volt a csuklómon, felkészültem arra ahogyan a vérem lassan elszáll a testemből és én végleg meghalok… Boldog voltam… De jött a Léleklenyomat…. Amíg nem jártál a saját határaidon nem ismerheted képességeid minden oldalát… nos én megtapasztaltam…

Az ismerős érzés magával ragadott és a saját testembe voltam… nos ez az ért ismerjük be nem egy olyan hú de szokatlan élmény… de így még senki nem látta magát… haldokoltam… lassan és fájdalmasan. Nem is tudtam addig milyen fájdalmas is az elvérzés… az a szenvedés ami akkor éri az embert amikor éltető vére fokozatosan elhagyja a testét a fürdőszoba hideg csempéjén… az elején még nem is érzed milyen hideg is a kő… de a végére borzalmas minden… a kő hidegsége, a lámpa fényének élessége… és persze ahogy a véred lassan csepeg le… a mentők csak órák múlva találtak meg, de azt is csak azért mert akkor még otthon éltem… Hiába is volt egyértelmű a halálom oka a boncolás ugyan úgy megtörtént. Végig néztem ahogy minden belső szervem egyenként kiveszik, mérlegre teszik, tanulmányozzák és mindent lejegyzetelnek… Hiába voltam lélek a testem körül még így is szégyenlős voltam… amíg életbe vagy és teljesen csupaszon kell egy ismeretlen előtt feküdnöd is zavarba vagy, hiába orvos akkor is, na de miután meghaltál a szerveidet is megnézik, azért ez jóval túlmutat az intimitás minden fokán…  Annyi nőnek ígértem már a szívem, mégis furcsa volt egy idegen kezébe látnom. Mindent végig hallgattam ami ott történt… egy ponton orvostan hallgatok jelentek meg… páran rosszul lettek, néhányan hánytak… teljesen meg tudom őket érteni, én is ezt tettem volna, ha épp nem egy testetlen Lélek vagyok.

A temetésemig a hullaházba „pihentem” nem egy szórakoztató hely. Maga a ceremónia le ment, sablon szöveg és szokásos sirató ének… nem valami érdekes… egyetlen pontig nem volt az, amikor is megláttam Őt… Ő is ott volt… Valaki akit mindenkinél jobban szerettem. Mondhatni  a reménytelen Szerelem megtestesítője voltunk mi ketten… A rajongásom soha nem jutott el hozzá. Ő volt a legjobb barátom, a lelki társam és egy olyan nő aki mellet az egész életem letudtam volna élni, valaki aki elfogadott engem, aki felnézet rám… Ő aki látta a valódi arcom…

Ott ált, távol a megjátszó rokonoktól, a dráma királyoktól… ott volt… Eljött a temetésemre… Át akartam ölelni, oda menni hozzá, meg egyszer kimondani, hogy Szeretem… Ahogy közelebb értem láttam az arcát… sírt… zokogott… mindenkitől távol, mélyen magába roskadva… Éreztél már fájdalmat? Azt hiszed a halál fáj? A sérülések? Nem… az igazán fájdalmas látni az Ő arcát ebbe a pillanatban… Fel akartam támadni és öröké élni, hogy Ő soha ne legyen ilyen szomorú miattam… Ott voltam mellette még se tudtam megvigasztalni, nem lehettem a támasza, nem csalhattam mosolyt az arcára… Kegyetlen dolog ez…

Véget ért a saját kis Léleklenyomatom és messzire dobtam a kést… nem akartam többé meghalni. 

ÉLNI AKARTAM!!!!

Érdekes dolgok jutnak az ember eszébe amikor a kedvenc borát veszi meg… A kedvenc borom… na persze, ez az Ő kedvence…

Ebben a percben vettem észre a Léleklenyomatot ami előttem lebeget, majd egyszer csak eltűnt… majd újra feltűnt… és eltűnt… ez még ment egy darabig, ilyesmit még nem igazán láttam, egy Lélek ami két dimenzió közt mozog? Hogy lehet? Muszáj megtudnom… Nem tudok ellen állni a kísértésnek, muszáj megtapasztalnom…  Sajnálom, úgy fest a mi borunkat majd csak később tudom meginni.

Olyan gyorsan történt minden… Egyik percben még ott vagyunk egymásnak és épp azon vitázunk milyen legyen a konyhakő színe a másikban már az intenzíven vagyunk… Daganatok az egész testében… nem műthető… a kemó nem segít… sugárterápia eredménytelen… Kis erőre kapás… kérem most jöjjön be elbúcsúzni… a halál beállta délután négy óra tizenhat perc…

A hagyatéki tárgyaláson vagyok… az én kis lányommal Elizabethel… Az anyai jogon övé a ház egy része. Amiben már nem érdekel milyen a konyha… utálok abba a házba élni. Minden helyen Őt látom, az én elvesztet kedvesem… Minden szép emlék rám nehezül… az álmok pedig az őrület szélére sodornak… milyen kegyetlen a Világ, azt álmodni, hogy életem Szerelme él… majd felkelni… Most is látom ahogy az ebédlőbe megterít, minden vasárnap itt ettünk, nem a konyhába mint egy rendes hétköznap. Ez egy különleges alkalom, minden vasárnap együtt különleges volt… Most az asztal üres, az asztal ami egykoron annyi finomsággal volt megpakolva most üresen áll… nézni se bírom… elfordulok, de a napaliba lyukadok ki… filmeztünk itt össze bújva… a sok szép emlék, lehetet bármilyen rossz is a műsor, amíg ő ott volt mellettem minden sokkal szebb volt… Az én Szerelmemmel együtt bármint átvészeltünk… Itt se bírok lenni… a kis dolgozó szobánkba kerülök valahogy… itt beszéltünk meg minden anyagi dolgot. Terveztük meg mit újítunk fel, hova megyünk a hétvégén kirándulni. Ez kegyetlenség!!! A Hálószoba… még Érzem a csókját az ajkamon…

NEM BÍROM!!!!!!!!!

Beszélgetek Elizabethel… ő is hasonlóan érez… Nem maradhatunk ebbe a házba. Hiába építettük hárman fel ezt a csodás otthont, nem maradhatunk itt, nélküle ez a hely számunkra csak gyötrő emlékek fészke… Meglepően hamar találtunk vevőt a házra és nagyon szép összeget fizetnek érte. Hamarosan Új életet kezdhetünk egy másik városba, egy olyan helyen ami semmilyen emléket nem hord magába…

Elkezdjük már idő előtt a legnehezebb részét a költözésnek, össze pakolunk. A padláson már évek óta nem raktam rendet… ez lett volna az ez évi közös programunk, a padlás rendbe rakása és átépítése. Ide költözött volna fel Elizabeth. Az ő szobája lett volna a kis testvérének a szobája… megbeszéltük, előbb legyen kész ez a felújítás utána rá állunk a kis testvér projektnek…

Itt van a dédapám régi katona ládája. Egy háborús hős volt. Szakterülete a kémkedés volt. Rengeteg kitüntetést kapott ellenséges véd művek, bázisok felderítéséért és információk megszerzéséért. Soha senkinek nem árulta el, hogyan is tudott ennyire gyorsan és hatékonyan mozogni ellenséges területen. A halálos ágyán mondta, hogy a trükk a ládájába van. Soha senki nem jött rá, majd végül ide került hozzánk a padlásra… Ezt most ki kell pakolnom és dobozolnom. Az idő sajnos nem tett jót a ládának, azt hiszem nem bírna ki egy újabb utat.

A ládába vannak a kitüntetések, egy moly rágta egyenruha, néhány megfakult fénykép, egy terepbakancs és végül egy kis medál ami mellet egy boríték van… Benne a dédi kézírásával… azt hiszem…

’’Míg a medált forgatod, a Világot Forgatod”

Nem tudom ez mit jelenthet, de ösztönösen elkezdem forgatni a medál belső részét. Miközben forgatom jobban megnézem magamnak… Egy kör alakú medál aminek a közepén van egy másik medál ami forgatható a külső kőr mentén… egyik oldala fényes anyagból készülhetett, talán arany, míg a másik sötét és elkopott…

Olyan gyorsan történt minden… a Világ kifordult a saját sarkából. Én még a padláson voltam, a medál még mindig a kezembe, de mégis máshol voltam. Az ismerős falak sötét, Lilás színt vettek fel, az ajtó áttetszőt lett… Olyan volt az egész hely mint ha torz képet kaptam volna a Világról… De ami a legfontosabb volt… nem voltam egyedül…

A Testvérem is itt volt és én is.. Láttam ahogy felhozzuk ezt a ládát és letesszük ide… újra végig hallgattam a régi beszélgetést majd kép szakadás… a hely megint üres. Kinéztem az ablakon és amit láttam attól a lélegzetem is elállt. Az egész világ Lilás színbe popmázott. Kifakult színek uralkodtak, mint ha csak egy régi filmet néznék. A tárgyak színe tompa volt, a falaké is, de az ég… teljesen más volt, annyira éles, annyira ragyogó… a nap ott volt ahol ilyentájt lennie kell, de minden más változott. Olyan mint a több éveig az év ezen napjának ezen pillanatát lefotóztam volna és egymás után pörgetném. A szomszéd háza egy pillanat alatt felépült majd újra az enyészeté lett.

Ekkor láttam meg Őt lent. Az én Szerelmem lent tanította Elizabethet biciklizni. Rögtön le rohantam. A ház pillanatról pillanatra változott de még ha abba a lenyomatba nem is létezet a lépcső ami álltam akkor is tudtam rajta közlekedni, csak épp nem láttam…

Az emlék foszlány elmúlt mire az udvarra értem, de Ő ott állt! Egy pillanatra újra láttam őt… olyan jó volt látni az arcát… csak még egyszer hozzá érhetnék… próbáltam megérinteni, de a kép tovább ugrott. Ez kegyetlenség… ezt nem akarom így folytatni…

Futni kezdtem, el messzire ahogy csak a lábam bírja… A város pillanatról pillanatra változott… a Ház mi rég nincs ott újra ott lett, a városháza újra a régi, majd újra az új… Látom az állványokat a templom szélén, majd semmivé lesznek…

Kiáltásokat és lövéseket hallottam a közelből. Pontosan ott ahol a héten a rendőrség megtalálta azt a szörnyeteget. Az az ember már nem nevezhető embernek, egy mészáros volt… egy kegyetlen sorozat gyilkos aki leírhatatlan szörnyűségeket tett az áldozataival, függetlenül a nemére vagy a korára. Itt a közelbe kapták el épp amikor a legújabb áldozatát akarta becserkészni ez az állat. Ezt a környéket azóta is lezárva tarják, ne hogy valami fanatikus zarándok helyet tegyen ebből a helyből és indítsa újra ezen szörnyűségeket…

Közelebb érve láttam, hogy kommandósok lőnek valakit… vagy lehet valamit… nem tudom ilyen eltorzult szörnyet még nem láttam… olyan volt mint egy ember mégis a kezéből kések nőttek ki…  ezen késekkel pedig ölt… Ekkor vettek észre a kommandósok és mint ha jelentést tettek volna rádión… valami olyasmi szavakat hallottam, hogy az átjáró közelébe egy civil… a kapu őr nem hal meg… és vissza vonulás…

Észrevett a Bestia… amikor felém fordulta vér is megfagyott bennem… a sorozat gyilkos nézet rám vissza üres tekintettel… Rohanni kezdet felém… észre se vettem eddig, de a Medál még mindig a kezembe volt… elkezdtem forgatni a belső kis érmét és futni… Nem érdekelt semmi, csak el akartam tűnni innen…

A Világ újra kifordult önmagából. A Bestia eltűnt és helyette a hely megtelt emberekkel Néhányan furcsán néztek rám, hogyan kerültem ide… De nem érdekeltem… haza akartam menni… meg akartam mutatni Elizabethnek. Ő is hadd lássa ezt a csodás furcsa Világot. Otthon kell lennie a szobájában és pakolnia.

Alig értem haza valami furcsa nyomasztó érzés fogott el, mint ha követtek volna. Elhessegettem a gondolatot és felmentem a lányomhoz… Alig értem a szobájába amikor több kocsi ált meg a ház előtt. Mégis követtek… Pár kommandós berúgta az ajtót és elkezdték ellepni a házat… Nem volt mit tennem, nem volt időm elmagyarázni a kicsimnek mi is zajlik itt, milyen nagydolognak is vagyunk a része, mit is jelent ez az egész. Csak magamhoz öleltem és elkezdtem forgatni a Medált. Egy pillanattal az után, hogy az egyik kommandós ránk lőtt fordult ki a Világ…

Megmenekültünk… Egy új életet kezdhetek a lányommal egy Új Világba… Menekülés a kormánytól és a szörnyektől… De együtt vagyunk…

Az Léleklenyomat véget ért és én újra a saját testembe vagyok… hát így néz ki egy másik dimenzió? És erről a kormányok tudnak? Ennyire maguknak akarják, hogy bárkit lelőnének egy stabil átjáróért amit nem csak egy gyilkos lelkének torzsága nyit meg egy időre? Micsoda hatalom is lehetne így vándorolni a dimenziók közt…

Egy biztos, mostantól még jobban oda figyelek az adóbevallásomra, nem akarom én a kormánnyal össze szűrni a levet, Vajon az én áldásom mi mindenre tudnák felhasználni?