A Világ IX Fejezet

A Világ

IX fejezet

Az Ébredő Erő

Az életnek mindig vannak olyan pontjai amire szívesen emlékszünk vissza, élmények amit akkor még jelentéktelennek tűnnek mégis hatalmas mértékben befolyásolják az elkövetkezendő éveink. Néha egyetlen szó is elég arra, hogy az a bizonyos pohár beteljen.

Ezek a pillanatok viszont leggyakrabban fájdalmas pillanatok. Szánalmas, féreg, gyenge. semmire való… selejt… Ezek azok azok a fájdalmas szavak amit képesek teljesen tébolyba dobni az embert. Olyan szavak amiknek súlya van a Világba… De olykor ez a fájdalom az ár. Ár egy jobb jövőért. Egy erősebb jelemhez, egy olyan tiszta lélekhez amit az áldozat nélkül élők nem érthetnek meg.

Erő ami ahhoz kell, hogy magunk jobbá tegyük. De miért? Ezért a szánalmasan gyenge fajért? Az emberiségért? Gyengék és gyarlók. Ha úgy tetszik az utolsó faj a földön. Talán ez a gyengeség adta meg nekünk a lehetőséget. Talán maga az emberi faj hívta életre a hozzám hasonló szörnyeket… az ágy alatt nincs szörny, a szekrénybe se laknak démonok. A Szörnyek ott vannak a szívünk legmélyén és csak arra várnak hogy a félelmeinktől jóllakottan a felszínre törjenek.

Ilyenek az igazi szörnyek…

Megint jól elkavarodtam. Szeretek sétálni de nem lenne szabad mozgás közben ennyit járkálnom mert megint az lesz a vége, hogy fogalmam sincs hol is járok már. Egy új környék és milyen meglepő megint egy Léleklenyomat az ami kizökkent a gondolat menetemből.

Egy egyszerű érme a földön. Általában nem lenne ezzel semmi baj, de miért van pont egy érmén egy Léleklenyomat? Mosolyra húzódik az arcom, nagyon jól tudom mi is az ami az én belső démonom táplálja és én rendszeresen adok neki újabb és újabb falatot. Egy újabb szép falat az én kis Tébolyomnak. Egy lépéssel közelebb a Világ szennyéhez. Magamhoz veszem azt a kis érmét. Érzem ahogy a Léleklenyomat átvillan az elmémen és egyenesen egy újabb darabbot láthatok a Világ mocskából. Éljen a Téboly.

Ez a reggel is úgy indul mint a többi. Ülök az ágy szélén és az érmémmel játszok. Ez az én kis szerencse érmém. Attól a Szép Vörös Hajú Lánytól kaptam. Imádom a mosolyát, a nevetését, de amit igazán szeretek benne, hogy uralja az életét. Annyira tisztelem ezért. Bár soha nem volt még bátorságom elmondani neki. Ezt az érmét is csak azért kaptam mert melóba vittem neki valami apróságot és kifizette. Amikor ezen az egy érmén megéreztem a testápolója illatát muszáj volt megtartanom. Szeretnék minél több időt vele tölteni. Nem csak azért mert szeretem, hanem azért is hogy így talán rám ragad valami az ő erejéből… irigylem a tehetségéért, a bátorságáért és azért, hogy ilyen erős szíve van. Már attól is jobb embernek érzem magam, hogy néha láthatom.

Vajon milyen is lehetne az én életem ha olyan lehetnék mint Ő? Talán találnék egy jobb állást, egy barátnőt aki szeret és tisztel azért aki vagyok. Talán én is találnék egy olyan cuki Vörös lányt mint Ő… milyen szép is lehetne az életem… Már a gondolattól mosolyra húzódik a szám.

-  Lehetsz olyan mint Ő, sőt sokkal jobb is!

Már megint ez a hang szólal meg a fejembe. Olykor időnként a felszínre tőr és megszólal. Nem tudom honnan jön. Az én hangom de mégis valaki más, valaki aki ott ül bent, arca árnyékba és olykor súg egy pár mondatott. Néha az ő gondolata segít átlendülni a napon.

Már megint elagyaltam az időt, ideje indulni a melóba. Utálok késni ezért egy jó félórával hamarabb bent vagyok és persze a kelleténél is hamarabb beállok. Nem kérte senki de így legalább hasznosnak érzem magam. Még ha ez egy pillanatnyi érzés is. Persze mindig megkapom a legszarabb feladatokat. Ezzel még nem is lenne baj mert valakinek ezt is meg kell tenni, még ha ez igen gyakran is az én szerény személyem az.

- Nem kellene ennyiszer vállalnod a csicska szerepét, te ennél sokkal jobb vagy, többre vagy hívatott!

Persze a hangnak ez nem mindig tetszi, de én csak mosolygok és teszem a dolgom. Ritkán kapok ugyan dicséretet és csak a célozgatást kapom, hogy lehetne ezt jobban és gyorsabban is csinálni, de engem nem érdekel. Bele adom az amit bele tudok, többet nem igazán tudok tenni.

-  Te is tudod, hogy ez nem igaz! Engedj Szabadon! ÉN képes vagyok jobbá tenni téged!

Nem értem ilyenkor mire céloz, nem tartok én fogva senkit, szabadon engedném ha tudnám. De vissza a munkához az eféle gondolatok nem segítenek. Kedvesen mosolygok, meghallgatok mindenkit és közbe próbálom terjeszteni a jó kedved és a boldogságot.

- Mindig a legszomorúbb emberek a legkedvesebbek…

Imádom amikor ilyen random idézetekkel áll elő. még ha igaza is van. Én csak mosolygok és nevetettek. Még ha a saját káromra is de akkor is jót teszek a Világgal. Lassan a munkaidőm végéhez érek és ma van fizetés nap. Már lessem a telefonom csipogott-e már. Látom az sms-t de elszomorítóan kevés… ebből nem tudok félre tenni semmit ez épp elég szűkösen a következő hónapra. Pedig elakartam hívni öcsémet egy jót kajálni.

- Te is tudod, hogy ennél többre vagy hívatott! Engedj szabadon és ígérem jobb helyre viszlek! Ennyi pénzért nem éri meg ez nekünk. A fejlődés lehetősége itt nincs meg, számunkra pedig ez a legfontosabb!

Persze ebből is viccet csinálok. Régi poénom de még mindig használ. Várom a második csipogást mert ez így elsőre kevés… Hihetetlen de kicsit tudok javítani a hangulaton. Nem szeretek szomorú embereket látni magam körül, megteszek mindent, hogy jobb kedvre derítsem őket.

- Soha nem fogod vissza kapni ezt tőlük…

De ekkor érkezik meg Ő. A Vörös Hajú lány. Elég csak rá néznem és jobb kedvem lesz. Hallom a hangját és ez megnyugtat. Így könnyebb nevetni, most már ezt a napot is túl tudom élni. Soha nem mondtam még el neki mennyire jó érzés nekem a jelenléte, hogy mennyit javít a belső magányomon. Amikor a szemembe nézz úgy érzem én is érek valamit, ilyenkor úgy érzem megéri kedves embernek lenni egy ilyen rideg Világba.

A nap lassan véget ér, itt az ideje haza menni és csinálni egy kis kaját. Meglepően a főzés megnyugtat, szeretek főzni, bár csak magamra főzök és a végeredményt nem tudom megosztani senkivel csak magammal, de ez így is jó. Vacsora közben felnézek az internetre, meglesni kivel mi történt. Újabb emberek találtak párt maguknak. Olyan őszinte mosolyuk van a közös képeken. Vajon ez nekem is jár? Én is képes vagyok így mosolyogni? Az én mosolyom milyennek látják az emberek? Észre veszik néha mennyire szenvedek? Nagyon jó kérdések ezek, kár hogy senki nem tud válaszolni, nincs senki aki megmondaná, hogy jó vagyok-e? Meddig bírom még ezt az egészet így egyedül túlélni? Se szakmai elismerés, se szerelem… nekem semmim nincs, egyedül vagyok meztelen a sors viharában. Én magam vagyok…

- Nem vagy egyedül, ölelj magadhoz és én megvédelek. Megadok neked MINDENT, csak ölelj magadhoz. Megvédelek bármilyen vihartól, eltüntetem Világod egéről a felhőket és bármit megteszek csak a lelkedbe süssön a nap.

Bár tudnám, hogyan kell ezt a lényt szabadon engedni…

- Nyújtsd ki a jobb kezed, és markold meg lelked karját. Nincs kivonva, hüvelyében még a penge de érezd a markolatból áradó erőt.

Nincs mit vesztenem, teszem amit mond. Furán érzem magam így a sötét szobában, de követem az utasítást. Félelmetes ahogy a képzeletbeli kard markolatát fogom. Elönt az erő. Érzem, hogy lüktet bennem. Átjárja a testem és úgy érzem nincs határ mit ne tudnék átlépni,

- Nincs semmi ami utad szabhatná, az akaratod pengéjének semmilyen erő nem szabhatja erejét. Ez a kard mi képes átvágni még a Sors fonalát is. Bíz a pengébe és bennem, én jobbá teszem az életünk.

Máskor azt mondanám, hogy ez hülyeség, most mégis úgy érzem ez lehetséges, nincs semmi ami utam szabhatná. Talán most kellene beszélnem a Vörös Hajú Lánnyal.

- Nem, ő a múltad, nem az a szerepe, hogy párod legyen. Elkísért az utadon egy ideig de neki más szerepet szántunk… Bízz bennem úton van már az a nő akit szeretni és tisztelni fogsz.

Akkor viszont beszélek a főnökkel egy jobb bérért, talán találok valami lehetőséget vele a fejlődésre, hogy magasabb bérért dolgozhassak.

- Tényleg nem figyelsz rám, ÉN vagyok a SORS. ÉN adok neked egy új állást, adok neked egy új szerelmet. BÁRMIT megadhatok neked! A Tudást mit oly régóta szomjazol, a lehetőségeket. Akármit…

Szép gondolatok ezek az álomra, hiszen a holnap mást hozhat majd.

Felkelek és elindulok melóba, zsebembe az érme, kezembe a kardom szorongatom… érzem mit kell tennem. Eldobom az érmét. Nincs rá szükségem, nem hozz se szerencsét se jobb jövőt… az amire igazán szükségem van az a jobb kezembe szorított Lélekkard.

Csörög a telefonom. Furcsa engem senki nem szokott keresni, felveszem és egy állásinterjúra hívnak… ez egy olyan állás ami mellet lesz időm fejlődni, jobbá lenni…

- Mondtam, a legtöbb ember akarta a Világot szolgálja, de vannak olyanok akiknek az AKARATÁT a Világ szolgálja…

A kép véget ért, ez újra a saját testem, de egy igen tanúságos Léleklenyomat volt ez… úgy fest a Sorsnál olykor tényleg erősebb az akarat…