Egy Angyal születik

Ez egy nagyon régi novellám, még a Szolnoki időszakomból :) 

Egy Angyal születik

                Reggel van. Fekszem a földön és az eget nézzem. Kezemben egy törött díszkard. A vér lassan rá szárad és már nem tudom, hogy is fogom én ezt leszedni. Bár ezen már nem kell gondolkoznom… haldoklom.

               

                Az éjszaka nagyon hosszú volt. Felhívott egy régi szerelem. Bajba került. Nem gondolkoztam, felvettem a kabátom és indultam is hozzá. Bántani akarta egy gonosz ember. Valaki aki nem volt olyan mint én… valaki aki nem tudta elengedni akkor, amikor érezte, hogy menni kell. Ezzel a kiélezet díszkarddal fenyegette. Akkor értem oda amikor épp készült rávágni egyet. Közéjük ugrottam… A hátamba hasított a fájdalom de nem érdekelt. Láttam hosszú idő után az arcát. Fájt a seb, de jobban fájt az amit a szemébe láttam… Félt… 

                Meg akartam védeni bármi áron. A hátamba éles fájdalom volt, a seb mély lehetett. A kezét megragadtam és addig szorítottam amíg a kard ki nem hullt a kezéből. A vér lassan csurgott le a hátamról. Egy ütés, ennyi kell, hogy elmenjen. Egy jó ütés és elmegy. Egy ütés és Ő biztonságba lesz.

                Minden erőmet összegyűjtve találtam el. Éles reccsenést hallottam onnan ahol eltaláltam. Hitetlenséget láttam a szemében és rengeteg fájdalmat amikor elfordult és futva menekült. Még talán sziszegte, hogy nem egyedül jön vissza, de nem érdekelt. Csak Ő meneküljön el, amíg Ő biztonságban van addig minden rendben van.

                Összecsuklott a lábam. Fel kell állnom. A kardot kézbe vettem. Támaszkodnom kell ahhoz, hogy felálljak és rá nézzek. Azt akartam neki mondani, hogy minden rendben, nincs semmi baj. Én itt vagyok nem lehet bajod. De a hangom cserbenhagyott. Forogni kezdet a világ, talán a hátamból túl sok vér folyt ki. Rá néztem. De a szemébe hírtelen megláttam egy árnyat elsuhanni a hátam mögött.

                Hogy a kiáltását hallottam először hogy vigyáz? Vagy csak megéreztem mit kell tennem? Már magam se tudom. Azt tettem amit az ösztöneim súgtak. Fordulás közben hátra csaptam a kardal. Egy vascső suhant el az éjszakában. Az ismeretlen támadó szemébe félelmet láttam. Nem tudom mit láthatott a szemembe. Talán rá jött arra amit én már rég tudtam. Bármi áron megvédem.

                Még több alak bontakozott ki a sötétben. Mind kezében volt valami. Díszkardok, kések és csövek néztek felém. Majd egy ismerős hang gúnyolódót rajtam. Nem igazán értettem mit mond, de nem is érdekelt. Csak Ő érdekelt. Halkan mondtam ki hogy fuss… Elindult végre innen. 

                Csak még egy kicsit kell tartanom magam. Ha kibírom addig amíg biztonságba nem ér akkor nem lesz baj. Harcoltam ahogy csak tudtam. Hiába voltak többen, hiába folyt el minden csepp vérem. Én csak küzdöttem, vágtam, ütöttem, rúgtam. Minden szédülés közt volt néhány percem. Már csak néhányan álltak a talpukon. Rám törtek. Egy csapással küldtem földre őket. De sietnem kell… 

                Elindultam arra amerre Ő is. Tudom, hogy már biztonságba van. De mi van ha többen is vannak? Meg kell védenem. Lépek előre egyik láb a másik után. Összeesem és a felkelő napot nézzem.

                Reggel van. Fekszem a földön és az eget nézzem. Kezemben egy törött disz kard. A vér lassan rá szárad és már nem tudom, hogy is fogom én ezt leszedni. Bár ezen már nem kell gondolkoznom… haldoklom.

                Csak Ő jár a fejembe. Vajon jól van? Mi miatt találkozott ezzel a rossz emberrel? Gondol most rám? Nem érdekkel, hogy meg halok. De Ő élje túl, ne legyen baja. Régen megfogadtam neki, hogy megvédem. Kudarcot vallottam.

                Még egyszer kinyitom a szemem. A nap arany sárga fényei a szemembe süt, elszédültem. Földre estem. Hideg járja végig a testem. Elnehezül mindenem. Minden sötét, minden békés. Egy halk hangot hallok a semmiből. Ő hív engem. Bajban van. Csak még most. Csak most adj erőt. Csak most kérek erőt aztán vége. A sötétséget megtörte a fény. Láttok de a testem már nem érzem. Egy vagyok a mindennel, egy vagyok a fénnyel. 

                Az ő hangját hallom. Rá gondolok és ott vagyok. A srác aki elkezdte ezt az egészet fegyvert tart rá. Egy lövés. A golyó útját állom. Energia vagyok. Nem állhatom útját. Meg akarom Őt védeni. Ő volt nekem a minden. Az energia foszlány ami én vagyok testet ölt. Anyagtalan fényforrás vagyok. A golyó elolvad és szétfolyik a földön. Megindulok a támadó felé. Falnak taszítom. Elájul, de tudom hogy soha többé nem fogja Őt bántani.

Egy dolgot mondhatok neki. Utána eltávozom innen s az leszek ami már rég óta bennem él. Az Ő őrangyala. Egy mondat. Lehet, hogy nehéznek tűnik, de én már tudtam mit kell mondanom

„ Nem számít merre jársz, én mindig vigyázni fogok rád…”