A hét fő bűn

S elérkezett hát a csata. Mely során az Angyalok ereszkednek alá az égből, hogy megküzdjenek az emberiséget sújtó hét bűn harcosával. 

Ez a nap volt, mely során hősök születtek, s bukottak hullottak el. Melyben a jó fényesen felfegyverezve küzdött a rideg acélú vész ellen.

A csata első áldozata Gula volt, ki kard helyet kolbásszal, s pajzs helyet egy oldalassal harcolt. Csatában nevetséges volt, midőn hurkái lógtak régi büszke vértjéből, s olykor nagyot harapott saját kardjából. Örömmel nézte, hogy omlik szét pajzs melyből jót lakomázott. Halálán is csak ennyit mondott: „Oh, csak még egy falatot!”.

Másodikként Avaritia omlott földre. Kardja aranyból volt, pajzsát drága kövek díszítették s nem volt kérdés, mi is zörög vértje alatt. Vesztét okozta, hogy nem bírta el vagyonát. Csata közben földre omlott „Én ezt nem bírom már!”. Angyal, ki levágta, látta miként hullik ezer meg ezer aranypénz vértje mögül. Tisztán hallott, mint motyogja: „Kastélyommal temessetek!”.

Luxuria lett a csata harmadik bukott, ki harcolni nem igazán tudott.  Kardja nem volt csak egy vékony tőr, mi hajdanán ezer meg ezer selyemruhán vágott át. Vértje fémet régen látott, csupán buja lepel volt. Halála dicstelen volt, mert nem volt nagy harcos. Csak várta miként omlanak katonák karjába, de ehelyett ő omlott földre. Szava is csak egy halk sóhaj volt:„Ezt a menetet én nem élveztem.”.

Invidia omlott negyedikként földre. Vesztét csak magának köszönhette. Nem volt elég, mi az övé, másét birtokolta, mi rá nem illet. Így vonult csatába egy batár karddal, mi nagyobb volt, mint önnön maga. Vértje se volt saját, másé kellet, máséba halt hát. Őrült szemmel nézet hóhérjára: „A kardod enyém, add hát nekem!”.

Ira volt a következő, kinek kardját rettegte már a fél világ. Oly erővel küzdött, mint senki más. Küzdött hát, a végén porba omlott. Vesztét okozta saját indulata,védelmét megbontva rontott előre egyenest egy angyal kardba. Üvöltve még ezt mondta: „Bosszúm utolér majd!”.

Utoljára hullott el Superbia, kinek vesztét hatalma hozta. Hajdanán büszke volt arra, mit tett, semmiért nem kért mást, csupán parancsolt. Nem látta be, ő már kevés, egymaga maradt a végén egy sereg ellen. De itt is csak küzdött, mert hitt abban, mit végső sóhajával is mondott:„Ilyen senkik velem nem végeznek!”.

Csata végén számolnak az Angyalok. Sehogy sem értik; miért csak hat a halott? 

Egy bűn, mi túlélte e csatát. Acedia, ki ahelyett, hogy csatába indult volna, reggel otthon puha ágyban aludt tovább. Háza lakatlannak látszik, mert dolgos kéz itt rég nem járt és a gaz is megnőtt már. 

Soha nem lelik meg ezt a Bűnt az Angyalok, de tudják jól, aggódniuk kár, mert lusta az ahhoz, hogy kardot emeljen s valaha csatába keveredjen.