A Világ
XVI.
Fejezet
„My Eyes see evertying”
Sok
reggel el telt már azóta, hogy megkaptam az „áldásom”. Furcsa érzés a mi napig
úgy gondolni rá, mint egy áldásra, sem mint átokra… a mindent látó szem
áldásával lehetne akár könnyebb is az életem, hisz olyan jól hangzik. Mindent
láttok. Vajon azok kik erre vágynak bele gondoltak már abba ez mint is jelent?
Látok MINDENT! A Téboly határán sodródom folyamatosan és már azt se mindig
tudom mi egy újabb Léleklenyomat és mi a Valóság.
A
Világ Szenvedéssel van teli és ezt nekem mind látnom KELL. Nem menekülhetek a
látásom elől, nem dobhatom el az Áldásom… Más vagyok mint a többi ember. Egy
szörnyeteg vagyok akiben ott rejtőzik a mindent elemésztő vágy… Vágy arra, hogy
egy más Világot alkosson. Csak még én magam se tudom, hogy ez a Világ jobb vagy
rosszabb lesz annál ami most elemészti az elmém… egy biztos más…
A
Léleklenyomatok mindenhol ott vannak és az idő csak egyre többet és többet
sodor az utamba. Lassan felemészti az épp elmém az a rengeteg emlék kép ami a
fejembe suhan. Rettegek attól, hogy egy nap a saját elmém fog felemészteni. A
Mindent látó Szem… de jó nekem, egy szörnyeteg könnyebben ki tudja engedni a
saját Fenevadját mint én… én csak Láttok… Számomra csak ez adatott meg,
láthatom emberek és korok bukását, újra és újra míg végül össze nem omlok a
korok súlya alatt…
Néha
azt kívánom bár magammal rántana az Örvény, bár elengedhetném magam csak
egyetlen percre. A Téboly vajon tényleg egy megvetendő állapot? Tényleg olyan
rossz lehet ott?
A
gondolat menetem egy furcsán mosolygó férfi zavarta meg… Még nagyon meg se tudtam
figyelni amikor megérintette a kezem. Hirtelen az egész testem bizseregni
kezdet. Ezt nem értem, olyan mint ha egy Léleklenyomat ragadt volna magával. De
ez lehetetlen, nem láttam rajta egy Léleklenyomatot se… Hogy lehetséges ez…
Egyáltalán mi zajlik itt? Már kezdődik is a vetítés…
A mai nap ugyan olyan faszsággal indul mint
a többi. Szól az ébresztő amit már nagyon unok… Egy ilyen rövid kis hangrezgést
is lehet ilyen mély tiszta szívből jövő gyűlölettel megfertőzni.
Készül az első kávé. amíg az nincs meg és
meg nem ittam alkalmatlan vagyok bármilyen komolyabb kognitív művelet
végrehajtására. Nem nekem van kitalálva ez a felkelés, legközelebb okosabban
választok.
A Szokásos rutin folyik tovább. Gyors
kajálás. Valami egyszerű a hűtőből. Milyen Ember is lennék én ha nem
reggeliznék rendesen? Az Ember szó hallatán akaratomon kívül is egy kis mosoly
suhan az arcomra. Közöm sincs ehhez a selejt fajhoz.
Szépen felöltözök hisz ez egy újabb csodás
nap amivel megajándékozom a Világot. Úgy
érzem a mai nap tökéletes. Végre a kép összeállt. Ideje kiengednem a Tébolyt.
A tömegközlekedés egyik nagy előnye, hogy
más Emberekkel együtt utazhatok. Megfigyelhetem hogyan szenvednek a saját
sorsukba… Persze mindig vannak kivételek, néhány ragyogó Csillag ebbe a sötét
univerzumba. Ha egy cseppet is több lenne bennük a mersz akkor nem itt
tartanánk. Akkor talán az én Tébolyom ideje se jönne el.
Bent a munka helyen. Csak a szokásos fogad…
Ez egymás körbenyalása magas fokon. Nem tudom, hol tanulják ezt, de ez már
egyetemi szinten nyomják, vagy nyalják? Ez teljesen tetszőleges. Persze én is
kapom ám az ívet rendesen. Az Emberek olykor ösztönösen megérzik a veszélyt,
csak túl hülyék felfogni mit is éreznek. Egy átlagos ember nem vált ki belőlük ilyet,
nem tudják hová tenni az érzést. Azt az Ősi figyelmeztetést, hogy FUSS, ettől a
Lénytől Óvakodj!!! Pontosan tudom mit is gondolnak ilyenkor, már többször
néztem vissza az emlékeiket.
Olyan szórakoztató végig nézni ahogy az
elemi Sötétségbe fuldokolnak. Úgy érzem szinte már megváltás az amit velük
teszek. A Tudatlanságuk a legjobb barátjuk. Ezek aztán az emberek, igazán
egyediek… nevetséges tákolmányok.
Persze itt is vannak különleges Emberek.
Olyanok akiket mindig örömmel találok meg. Ezek a disz példányok valamiért
felsőrendnek képzelik magukat. Többnek mindenkinél, többnek Nálam… mint ha a
kis egér hatalmas oroszlánnak képzelné magát.
Ma jött el a napja, ma végre szabadon
engedem a Tébolyt. A vérem forr, a szívem bizsereg. Végre újra Szabad lehetek.
Elengedhetem mind azt ami bennem van. Kiengedem a Démont, hogy az Angyal ezután
még tovább élhessen. A lapockámba érzem a bizsergés. Érzem ahogy a szárnyaim az
égbe csapnának, hogy az ami bent szunnyad végre életre kelne. Olyan jó érzés.
Az a szorító érzés a mellkasomba ami a várakozással jár. Végre célba vagyok!
Érzem a Vérszomjam.
Mosolygok…
Megvágom a kezem. A Vérmágia mit egy
Léleklenyomatba láttam elönti az agyam. A legpusztítóbb mágia amiért a saját
véreddel fizetsz. Nem nagy ár, hogy végre a művészetem kifejezzem.
Megidézem azt a kardot. Az Ezüst Liliom…
Láttam… Én láttam… a Vérmágiával, a Láttásommal és ezzel a Pengével elkezdődik
a tánc. Megszűnik minden, ők itt már NEM Emberek. Ők csupán eszközök arra, hogy
kifejezem a művészetem. Az étel amivel csillapíthatom a Vérszomjam. Jobb mint a
szex.
A kard csak szeli az Embereket, nincs
különbség. Mindnek van bűne, Láttam mind. Ott voltam annál a percnél amikor
megölték azt a kis gyermeket… azt a kis csodás lényt akik létezésük elején
voltak. Az akinek még álmai voltak, igaz vágyai… nem csak ilyen bemocskolt
Bűnei… feloldozom őket bűneik alól ezzel a Véres tánccal.
Az adrenalin pumpál az ereimbe… érzem ahogy
a vérem hajt. Valaki lőni kezdet rám… Kár, hogy én már ezt is Láttam… tudom
kibe van meg az ellenállás. Pontosan tudom… Fénymágia, a legerősebb védelem mit
megidézni lehet. A Szárnyaim magasba csapnak és eltérítik a felém tartó
lövedékeket…
Láttam, hogyan kell használni ezt a csodás
Mágiát… Annyira fenséges a kép…
Mosolygok…
Mindenhol vér, mindenhol testrészek… érzem
ahogy lassan a Démon jól lakik. Már csak a Desszert van hátra. Az aki úgy véli
nálam nagyobb tudással rendelkezik. Sérti a Büszkeségem még maga a feltételezés
is, hogy egy ilyen selejt Ember nálam többet…
Sírva térdel a földön. Össze omlott, a kis
Világa össze omlott aminek ő volt a közepén… Még nem is sejti… a kezem a fejére
teszem… Elengedem az elmém. Megmutatom neki mindet. A közelembe lévő
léleklenyomatokat magamhoz hívom és végig nézzem mind. Az összes Áldozatom bűnét.
Az egész kis életűk… és ez a kis egér velem együtt nézi… Pár Léleklenyomatot
még el bírna a törékeny emberi elméje… de ennyit egyszerre? Először az orra
kezd el vérezni… majd a fülei… Könyörög hogy hagyjam abba… Már nem tud beszélni…
Ezer meg ezer év súlyát osztom meg vele, mondhatni egy átlagos hétfőmet.
Mosolygok…
Meglepően hamar robban szét az elméje… Kár
az Ezüst Liliomért te ennek az üres fejűnek a kezébe adom. Az én művem kész.
Most itt az ideje, hogy a rendőrség egy újabb lezáratlan üggyel gazdagodjon.
Tovább állok a városból. Keresek egy másikat,
az én Láttásommal nem okoz problémát az Új Élet. Bármit képes vagyok megtanulni
amit Láttok…
Ez
kit elragadott a Téboly tovább áll, itt hagyva engem rengeteg kérdéssel és még
több felismeréssel… Még közel se ismertem ki eléggé a saját Áldásom határait.
