A Világ XV Fejezet.

A Világ

XV. Fejezet

Színházi Öngyilkosság

Minden nap ugyan olyan nehéz? Vagy minden nap más módon nehéz? Vagy nem az élet kemény, csak te vagy csicska? Sok megközelítése van a nehéz időszakoknak. Meg annyi szomorú Léleklenyomat amit már láttam. Tönkre ment életek ezreit csodálhattam végig az elejétől egészen a végső lépésig… Halál… Annyira nem jó érzés látni, hogy mennyire sokan hullnak saját múltjuk emlékeinek kardjába. Egy óriási kard amit olyan egyszerű lenne elkerülni. Vajon tényleg létezik az a bizonyos Kiút a labirintusból, tényleg mindenkinek a kezébe van az a bizonyos Aranyfonál ami kivezet a saját sorsunk által tákolt átláthatatlan Labirintusból?

Jómagam úgy vettem észre, hogy igen is ott van… sok fajtásam van aki nem tud élni az adományával és átok ként fogja fel. Persze én is rettegek a Tébolytól ami rám vár, de nem utasítom vissza a szemem. Még egyszer se kapartam ki egyiket se pedig gyengébb perceimbe megfordult a fejembe. A minden látó aki a Látás helyet a Vakságot választaná… ez azért elég szép képet fest A Világról nem? Elég szomorú, hogy néha még én se akarom látni. Ugyan akkor azok a „Szörnyek” akik elfogadták az Adományt sokkal kiegyensúlyozottabbak lettek. Valamiért azok a Szörnyek akik magukra találtak mégis képesek teljes életre. Egy olyan életre amit boldogan tudnak lezárni.

Véleményem szerint az átlag emberek kezébe is ott van ez a „Fegyver” amivel küzdhetnek a Sors kegyetlen csapásai ellen. Egy olyan fegyver ami ott van mindenkibe és mégis csak nagyon kevesen merik rá kinyitni a szeműk. Olyan kevés Embert látni ami akár életének egy kis darabját is ennek szánja. Ez nem más mint a belső Vágy. Mindenkinek van valamije ami örömmel tölti el, amivel eléri a Zent és megleli a békéjét. Bár a Világ rengeteg káros pót szenvedélyt add nekünk, mégis még ott van az igazi szenvedély amivel az Ember Alkothat. A Teremtés csodája ami nekik megadatott. teremteni valami Újat… Egy olyan értéket amiben ott van az ő Lelke… a Lélek ami olyan messzire visz mindenkit.

Mennyi szép gondolat ez tőlem, én magam se vagyok hozzá szokva, hogy a Névtelen ennyire optimistán álljon A Világhoz. Ezek a hulladék emberekhez akiket megvett, akiktől retteg… miért beszélek magamról kívülálló ként? Önmagamat jellemzem, kezdek klinikai példája lenni az elmeháborodottnak. Helló Téboly, rég találkoztunk…

Szerencsémre egy Léleklenyomat kizökkentett a gondolatmenetemből. Az utcán sétálva mi szemetet nem talál az ember ha kinyitja a szét? Egy egyszerű pengető. Normál esetbe azt mondanám, hogy egy zenész megint elhagyta a pengetőjét. Végül is aki gitározik az tudja miről is beszélek… egy átlag Gitárosnak nyakig kellene járnia a pengetőkbe ha hírtelen az összes eltűnt darab előkerülne. Én is rengeteget elhagytam már, ahhoz képest, hogy nem is vagyok valami nagy Rock sztár. Nos, de lássuk mi vár rám. Nocsak már nem is aggaszt a Téboly? Ha már az se fog aggasztani, hogy nem aggaszt akkor tényleg nagy gáz van… de vajon akkor ez érdekelni fog? Felveszem a pengetőt és átjár a szokásos bizsergés, érzem ahogy a Léleklenyomat átjárja a testem és kezdődik a vetítés. Csapó egy, első felvonás…

Elértem a tökéletes nap fogalmát. Reggel arra keltem, hogy egy gyönyörű nő szuszog mellette. Egy pártalan szépség. Hogy is hívták? Zsófi, vagy Zsóka? Tuti, hogy valami Zs, vagy Z? Talán Zita. Na jó, úgy is mestere vagyok annak hogyan is kell valakivel úgy beszélni, hogy nem tudom a nevét, több éves gyakorlat teszi. Ez a szépség a reggeli torna után még reggelit is készített. Egy nagyon finom reggelit, tápláló és finom, ritka párosítás, oda figyel az egészségemre és egyből le is mozogjuk. Lehet Szandinak hívták, az S és a Z tuti szerepelt a nevébe… Lényegtelen

Egy ilyen páratlan reggel után a délelőtt se telhet rosszabbul. Mást se csinálok csak nyúzom a húrokat. Játszok az én igaz szerelmemen Karenen. Minden pasi csaj nevet ad a gitárjának nem? Ez így logikus, mégis csak egy intim kapcsolat ez Zenész és Hangszere között… Plusz volt egy Kati az életembe akire tök jól belehetet hangolni a gitárt, mindig A-mollon duruzsolt szex után… vagy lehet Andi volt? Soha nem volt valami jó a memóriám… Imádok a Gitáromon játszani ez egy páratlan érzés, kienged belőlem mindet amit elfojtok magamba, utána sokkal tisztább a fejem és a lelkem.

Az ebédem a kedvenc kávéházamba töltöttem és ma még a csini szöszi pincérnő is volt bent. Mázlis ez a napom. Nem tudom, hogy kötelességből tűri vagy tényleg nem zavarja, hogy folyamatosan Szöszinek hívom… lehet van egy távoli Indián rokonom és innen jön ez a zseniális névadási képességem. Mennyivel egyszerűbb megjegyezni egy nevet egy jelző alapján? Szőke haj egyenlő szöszi, hát nem zseniálisan egyszerű? Szeretek ide járni, a kávé isteni és a kis sütijük is egész jó. A jó felszolgáló társasság már csak hab a tortán. Finom nyalogatni való tejszínhab. Kávézás után találkozok a következő barátnőm. Az ő nevét már könnyű megjegyezni. Cukor popsi. Na jó ez se egy valódi név, de tőlem pont ennyi várható. A névadás itt teljesen indokolt. Olyan harapni való feneke van, hogy egyszer kétszer muszáj voltam felspékelni egy kis tejszínhabbal… amit ugye fel kell nyalni mert ha sokáig ott hagyod nagyon fog ragadni… ilyen téren ez a 22-es csapdája, ha lenyalod rendesen utána élvezetes a szex, ha nem akkor előtte el kell menni zuhanyozni és olyat még nem hallottam, hogy a közös zuhany után valaki ne mocskosabban jöjjön ki mint ahogy bement. Imádom az ilyen pozitív következmény hurkokat.

Végig múlatjuk a délutánt. Egy kis mozi, vásárolgatás, séta a parkba és szex az erdőbe. Van valami magával ragadó a nyílt helyen történő szeretkezéseknek, csodálom is, hogy még nem lettem feljelentve közszemérem sértésért. De szép életem is volt…

Cukor popsival nagyon jól telik az idő. Ez egy nagyon szép nap még egy kis csónakázásra is jut idő. Szégyellném magam ha ez a vizes helyszínnél ne sütném el a lehet búvárkodni poénom. Az nem én lennék, ha ilyesmi történne lőjetek le. Utána jöhet egy jó kiadós kajálás. Nagyon sok energia el megy az ilyen szép pillanatokra mint ez is. Még szerencse, hogy a rendszeres testmozgásformába tart.

Közeleg az este. Majdnem tökéletes a mai nap. Kár, hogy a színházba nem jutottam el. Az egyik kedvencem játsszák ma. Black Comedy, igazi klasszikus ajánlanám mindenkinek. Mondjuk erre is egy nő vett rá először… meg se próbálom felidézni a nevét, esélytelennek érzem a témát. Egyre közelebb ér az éjfél. A maradék időmet emlékezéssel töltöm.

Nagyon boldog életem volt, a Családom jó módba élet. Mindenem meg volt nekem és a testvéreimnek. Én voltam a legjobb tesó. Mondjuk egy olyan családba akiket kézen fogva kísér a szerencse nem nehéz jó tesónak lenni. Bármibe fogtunk az sikerült. Mindig jött egy szerencsés fordulat aminek hála a leglehetetlenebb helyzetbe is a lehető legjobbnál is jobb módon kerültünk ki. Mi tényleg nem ismertük a Vereség fogalmát. Nagyszerű család ez a miénk, egy apró sötét titokkal. Talán annyira nem is nevezhető aprónak. Réges-régen a családom alkut kötött egy Démonnal. Akkor is már elég rafinált őseim voltak. Nem pénzt kértek vagy hatalmat ami akkoriba annyira menő volt, nem ők Szerencsét kértek. Egy mindent felülmúló Szerencsét magukra ős az őket követő generációkra.

Nagyon zseniális gondolat, de meg van az ára. Minden generáció legidősebb fiának az életébe kerül. Hát igen az emancipáció akkoriban még nem élte fénykorát. A legidősebb fiúgyermek élete, de nem akárhogy. Ennek a fiúnak meg kell kóstolnia az élet szépségeit, ő is birtokolja a Család Szerencséjét, de el kell dobnia az életét. Saját akaratából meg kell halnia a családjáért. Miért pont a legidősebb? Mikor az összes régi mesébe a legkisebb királyfi menti meg a világot? Egyszerű, a legidősebb fix, a legkisebb tesónál mindig születhet egy fiatalabb, de a legidősebbnél viszonylag ritkábban születik idősebb…   A mai egy igazán szerencsés napom. Szép nap a halára. Itt az ideje eldobni az életemet.

Már elég régen eldöntöttem, hogyan is akarom eldobni az életem. Persze sok tipp jött a családtól, ki és hogyan csinálta, de nem fogom egy pisztoly csövét a számba venni, ahhoz szoktam, hogy az én stukkerem csöve kerül mások szájába, nem most leszek a nyalóka másik végén. Persze ott van a gyógyszer is, de abba meg nincs semmi stílus. Az ablakból kiugrás se adja, az én szerencsémmel az lenne a vége, hogy túlélem. De van egy elegáns és az én életstílusomhoz nagyon is passzoló. Felvágott erekkel a halálba táncolni magam. Szerencsére volt annak a bizonyos Démoni megállapodásnak egy záradéka is. A legidősebb fiú nem érzi a fájdalmat amikor elhatározza, hogy végez magával. Mégis csak volt az őseimnek szíve, ez nagyban megkönnyíti a helyzetet.

Előkészítem a legélesebb késem. Jó éles, tesztelten egy szalonnán. Nagyon is jól vág. Ezután bekészítek egy negyed órás válogatást. Egy jó kis dance zene, a kedvencem és mért pont tizenöt perc? Nos ez egyszerű, ennyi ideig tart a súlyos vérveszteségnél az eszmélet vesztés. Még se kellene az, hogy itt egész nap megy a zene én meg holtan fekszem, nagy kicseszés lenne a szomszédokkal. Ami meg a mentőket illeti. Holnap jön a Családom, tudják, hogy ma teszem meg. Véletlen rám találnak és meg is lesz az öngyilkosság. Senki nem fog gyanakodni és a Családom is tiszta marad.

Zene indul. Sweet Dreams. Annyira adja magát nem? Ide van kitalálva. Elég nehéz volt egy negyedórás össze állítást találni. De nekem sikerült… milyen meglepő hogy a Szerencse fia valamit szerencsésen megtalál nem? Mint hogy mindig tudom mit kell mondani, minden bugyiba bemászok a megfelelő szóval vagy a véletlenek egybeesésével. A Szerencse sokkal nagyobb tényező mint azt bárki mondja. Ez egy mozgató rugó… még ha ilyen magas is az ára, a Család az első.

3-3-5-3 a jól ismert tab. Érzem ahogy a zene átjárja a testem. A kés a jobb kezembe, oda illesztem a bal csuklómra és egy határozott mozdulattal felvágom az ereim a karom közepéig. Amíg még van erő a bal kezembe megcsinálom ugyan ezt a jobbon. Első jó hír, hogy tényleg nem érzek fájdalmat. Ez hasznos, tényleg igaza volt a szüleimnek. Kezdtem attól félni, hogy ez csak kamú mégis csak egy gyereknek magyarázzák el, hogy meg kell halnia egy nap a saját kezétől.

A 2. Riffnél jár a szám és már a karjaim a magasba. A Vérem sugárba ömlik körülöttem, de én csak táncolok, élvezem ahogy a forró vérem rácsapódik az arcomra. Ütemre mozgatom a karjaim és a vér körülöttem egyre szélesebb ívbe kezd gyűlni. Nem irigyelem azt aki ezután takarít. Édes álmok… Tényleg beutaztam a világot és a 7 tengert… tényleg mindenki keres valamit… annyira jó ez a szám, már az se zavar ahogy a fejem egyre jobban elnehezedik, csak érzem az ütemet… a saját vérembe úszok. Érzem az ízét. Édes… ez az én másik nagy ritkaságom, édes a vérem. Szinte már kortyolom ezt az édes nedűt… annyira Isteni ez a pillanat. A tökéletes nap tökéletes lezárása. A karjaim teljesen elnehezednek, de nem érdekel, csak táncolok élvezem teljes szívemmel az én utolsó táncom. Nincs bennem semmi félelem, csak a mindent elöntő vágy, hogy még több vért kipréseljek magamból. Minden egyes szívdobbanás egy újabb adag vért küld a levegőbe… az ütemmel együtt gyorsul a szívverésem is. Ütemre próbálom belőni magam. Pocsék zenész lennék ha nem tudnám magam ütemre állítani. Tisztelem én az ütemet, nem lépek, rá. Furcsa, hogy így a végén is csak a hülyeséget ontom, de így vagyok én én. A vágy és élvezet járja át a testem. Olyan kielégülés mint egy jó szex, csak ez tényleg az utolsó táncom lesz…

A vérem színe még vörösebb ahogy a lámpa fénye rá vetül… csodálom még egy darabig ahogy egyre kisebb ívbe spriccel a vénámból. Vajon lesz utána szivárvány? Erről valahogy nem találtam infót az interneten, bár igaz ami igaz ha lesz is én már nem fogom élvezni.

Elnehezedtek a végtagjaim. Lefekszem a földre a saját édes vörös Vérembe… Mindig is a Vörös volt a gyengém. Vörös bor, Sangria, vörös hús és persze a szép Vörös Nők. Amilyen rozsdás a tető, olyan nedves a pince, hogy ez mekkora igazság!

Fekszem még egy kicsit a vérembe, még nem telt le a 15 perc, de érzem lassan a végem, na így higgyen az ember az internetnek, kamuzik…

Nagyon szép életem volt, még pár kép átvillan. Bíztam benne, hogy a kimaradt jeleneteket vissza nézhetem most, de sajnos ez nem jött össze, pedig jó párszor beléptem már a csillagkapuba. A kezeim nagyon nehezen mozognak, bele se akarok milyen fájdalmat éreznék ha nincs az a záradék. Megmaradt erőmmel még rajzolok egy szmájlit. Na ezzel össze zavarom majd a helyszínelőket. Annyira jellemző ez rám, egy röhögés közepén halok meg…

Na ez ám egy érdekes Léleklenyomat. A Felelőtlen Fiú aki a legfelelősségteljesebb döntést hozza meg a családjáért. Valahol ez mélyen ironikus. 

A Világ XIV. Fejezet

A Világ

XIV. Fejezet

A Gyűlölet Hangja

A Város fejlődésében sok lehetőség van még, ilyen például a közlekedés is. Új buszjáratok, elkészült villamos pályák, esetleg egy frissen felavatott bicikliút, vagy egy kiépítet elkerülő. Mind olyas valami amit érdemes látni. Persze ha Hasznos Holmik óta óvatos vagyok, de mi baj lehet egy kis villamosozással? Vadonatúj villamosok amik frissen gurultak le a gyártó szalagról. Ebből baj nem lehet… na persze

Pár hét már eltelt az átadás óta, már annyian nem várakoznak a megállóba, ahogy közeledik látom, hogy már utasból sincs annyi mint az első napokban. Mostanra már tényleg csak az utazik rajta akinek tényleg dolga van. Gúnyolhatnám a sok barmot, hogy hogyan csorgatják a nyáluk az új kapura, de az az igazság, hogy pont ezt teszem én is. Azt hiszem határozottan nincs alapom kritizálni ezeket az embereket.

Megáll a villamos az ajtók nyitódnak és a leszállók leáramolnak. Csak a szokásos, néhány diák, pár dolgozó és az elmaradhatatlan nyugdíjas horda, bár a felsorolásom végén vannak mégis az ő öreg szaguk ami először megüti az orrom… A felszállásnál még értem miért tolakszanak, bár teszem hozzá szerintem a banyatankok tökéletesen alkalmasak arra a célra, hogy az ember leüljön, de hogy leszállásnál miért is kell így harcolni. Mint ha valami dicsőség lenne, hogy ki száll le elsőnek.

A tömegbe kiszúrok egy nőt. Bár egy tipikus természetes szépség még sem ez az ami megragad. A tekintete teljesen üres, ha a szem tényleg a lélektükre ott bent a tökéletes nihil uralkodik benne. Nincs kisugárzása és ez megrémiszt. Mindenkinek van egy aurája, egy természetes rezgése amit a szememnek hála tökéletesen láttok. De ez a Nő üres, nincs benne semmi. Mint ha csak egy üres héj lenne miből kiszállt a tartalom.

Pillantásunk csak a másodperc töredékéig keresztezik egymást, de még így se értem mi történhet vele. Mint ha egy árny suhant volna át a szemein, a Gyűlölet árnya. Mint akinek az egész Világ az ellensége, olyan érzések kerítenek hatalmukba amiket én magam se értek honnan is jönnek, a Világot akarom elpusztítani. Talán a Téboly kerített hatalmába? Nem tudom, az érzés ahogy jött azzal a sebességgel is suhant tovább. A Nő helye még szabad és hogy honnan tudom? Egy Léleklenyomat ami az ülőhelyét mutatja. Szerencsémre még egy nyuger se szabadult rá így oda ülhetek. Látni akarom ennek a Nihilnek a forrását. Érzem már a szokásos bizsergést, ugyan még átvillan az agyamon, hogy ha a puszta pillantása is ilyen közel rántott a Tébolyhoz, talán nem a legjobb ötlet megnézni az emlékét… de már nem tud érdekelni, ezt látni akarom!

Pont három napja történt, pont ezen a helyen, pont ez a két megálló közt, csupán az irány volt más. Három borzalmas nap, vagy három keserve évszázad? Magam se tudom az idő oly kiszámíthatatlan ha az ember folyamatos fájdalomba létezik. Talán a másodpercek voltak az évek? Vagy az évek másodpercek? Nem értem az egészet, elvesztettem az idő érzékem. Egy valamire emlékszem. A Fájdalomra ami a testem átjárta. Az a két Férfi értette a dolgát. Amikor először láttam őket pont velem szembe ültek. Ott ültek és én még nem is gyanítottam mire készülnek. Még csak nagyon nem is bámultak. Mégis hogyan foghattam volna gyanút? Hogyan érezhettem volna azt mire készülnek? Mára már megváltozott a helyzet, soha nem felejtem azt a két arcot. A vérbe fagyott arcuk még most is elégedettséggel tölt el, bár ez az érzés is tompa már, már minden tompa, csak a Gyűlölet amit érzek. Az őszinte nyílt gyűlöletet ami elnyom minden mást, a fájdalmat, a félelmet és a bűntudatot.

Amikor leszálltam a villamosról ők is leszálltak velem együtt, de ez se tűnt fel, hiszen olyan sok mindenki más is leszállt velem együtt. Azok a nyomorult Emberek. Ha nem lenne ennyi akkor észre veszem őket, akkor talán nem kábítanak el a sarkon és nem visznek el oda… oda ahol minden véget ért, oda ahol a végén csak egy érzés maradt. Egy érzés ami után megváltás volt a Gyűlölet hívó hangja.

Egy sötét kis szobába tértem magamhoz, kikötözve. Krisztus pózba kifeszítve. Láncokkal a csuklómon és a bokáimon. Emlékszem még hogy könyörögtem, hogy engedjenek el… hogy ne erőszakoljanak meg… olyan kis naiv voltam akkor még… ha tudom mire készülnek akkor a Halált választom.

A két férfi arca annyira emberi volt. Semmibe nem voltak különleges, te túl jó képűek, se túl rondák. Átlagos emberek, még csak a szemszínüket se emelhettem volna ki. De azok a kezek, azok az ujjak tudtak fájdalmat okozni. Elmagyarázták részletesen mire is készülnek. Nem akarnak megölni, azt akarják, hogy szenvedjek. A fájdalmat akarnak okozni, olyan sok fájdalmat amibe bele halok majd. Így kerülhetek közel az Ő nagy vezetőjükhöz. A Fájdalom, ezt akarták rajtam keresztül megérinteni. Én voltam az Áldozatuk akivel elérhetik a parancsolójuk. Elég szépnek ítéltek meg ahhoz, hogy uruk kedvére tegyek.

Ekkor vették elő a késeket. Rengeteg különböző formájú kés, volt itt vékony tű szerű és nagy dzsungel kés is. Féltem, remegtem a félelemtől, olyan érzés volt mint ha valami földöntúli hideg érzés járná át a testem és remegtetné meg szívemet. Az egyik felvet egy kis kést és elém lépet. A kés élét az arcomhoz érintette miközben a másik lefogott. Elkezdte lefele húzni a kést én pedig sikítottam ahogy csak tudtam, de a kés nem vágott meg. Egy lentebb csúszott a penge. Végig a testemen. Végig attól rettegtem, hogy megvág. A kés elérte a blúzom és ahogy haladt lentebb úgy vágta szét az anyagot. 

Üvöltöztem, tiltakoztam, de ők csak tartottak és mosolyogtak. A kés most elért a mellemhez és minden akadály nélkül vágta szét a melltartóm. A kés egyre lentebb és lentebb meg, végig a blúzomon. A farmerom és a bugyim se jelentet neki akadályt. Így haladt egész combközépig. Majd a késsel a másik oldalamon is eljátszotta mindez, azzal az eltéréssel, hogy minden levágott centivel egyre több látszott meztelen testemből. Mikor végig ért ott álltam kikötözve előtte ruha nélkül. Ekkor hajolt közel a fülemhez és súgta bele, hogy nem lesz semmi baj. Persze teljesen lefoglalt az, hogy éreztem mennyire kemény lett oda lent. A másik nem hajolt ennyire rám, de a szeméből elnézve ő is ugyan így lehetet már. Igazán még el se tudtam rendesen aggódni azon, hogy most meg fognak erőszakolni… ekkor vágta először a testembe a kést.

Az az éles fájdalom ami akkor járta át a testem leírhatatlan és bár csak megismételhetetlen lenne. Megnyugtatott közben a késelőm, hogy nem kell aggódnom, Ő profi, nem halálos a seb, még csak nem is súlyos. Csak fájdalmas. Büszke volt magára, hogy milyen profi. Nem halálos, de fájdalmas… mekkora kihívás is ez. A legtöbb profi csak néhány ilyen pontot ismer, de ő több tucatot. Végig mutatta mindet. Más és más késsel ugyan de a vége mindig ugyan az volt. A meztelen testemre már a vérem rá száradt. A társa közbe végig azon volt, hogy életbe tartson. A sebeket bekötözte és ellátta, közbe pótolta a vérveszteségem. Az egyik szúrt, a másik gyógyított, de a gyógyításba se volt köszönet, fájt a seb, de nem haltam bele pedig semmi mást nem akartam. Kétlem, hogy ember tud jobban utáni mint én. Rettegtem és kétségbe esetten sírtam minden szúrás után. Nem álltak le, nem hagytak pihenőt. Amíg a késes dolgozott a másik pihent és kajált… közbe meg kéjes vigyorral nézte társa munkáját. Olykor el el tűnt néhány percre, szerintem ilyenkor rá rántott. A degenerált… a késes is meg meg pihent mikor épp ápolt a másik.

Az ablaktalan szobába az idő múlását se tudtam megállapítani. Csak telt. Vagy nem? Magam se tudom, de nem hagytak elaludni se elájulni. Valami furcsa injekcióval ébren tartottak. Egy idő után megláttam egy árnyat. Érdekes árnyékot látni egy olyan szobába ahol csak egy égő van, az is felettem. Az árny egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Majd a fülembe súgott. Tisztán emlékszem még az egészre…

- Félsz?

Igen, gondoltam magamba hiszen már a sok sikolytól és fájdalomtól képtelen voltam megszólalni.

- Ironikus nem? Ez a két selejt engem akar megszólítani de nincs bennük az ami benned ott van, az ami ahhoz kell, hogy meglássanak. Te tudod mi az?

A Gyűlölet

- Igen, ez a két selejt a Fájdalomnak hisz engem, pedig én sokkal hatalmasabb vagyok, én vagyok a Mindent elemésztő Gyűlölet, korok és korszakok lezárója, népek pusztítója. Mond csak, Gyűlölöd ezt a két Selejtet?

Igen

-Mond megölnéd ezeket?

Igen

-Mit adnál azért, hogy megtehesd ezt? Eldobnád az emberséged? Lennél az én szolgám? Nekem adnád a Lelked?

Igen

Ami ezután történt az a Halálom… ott és akkor meghaltam. A Lelkem örökre elveszet és én csak egy eszköz voltam. A Gyűlölet eszköze, de ezt nem bántam. Olyan erőt éreztem amihez foghatót még soha. Egyetlen gondolattal letéptem q láncaim… A fogva tartóim igazán fel se fogták mi történt. Az amelyik gyógyított már halott volt mire a láncaim a földre értek. Mint ha láthatatlan kezeim lennének amik mindenhová elérnek. Éreztem a vére mellegét a nem létező karjaimon. Mint ha a tulajdon kezemmel tettem volna. Úgy téptem le a fejét mint ha csak egy babám feje lenne. Még pislogott amikor a teste már rég a szoba másik végébe volt… ezt a pislogó kis kupacot vágtam hozzá a késeshez. Szinte egy pillanat alatt megismertem a Gyűlölettől kapott erőt, mint ha az mindig is a részem lett volna.

Éreztem a késes félelmét, éreztem hogy reszket. De nem érdekelt, csak az érdekelt, hogy a Gyűlöletem tárgya végre eltűnjön. Ki akartam törölni a létezését. Az összes kést egyszerre vágtam a testébe, figyelve arra, hogy az arca érintetlen maradjon. Oda léptem hozzá, még nem halt meg, nem engedtem neki. Oda hajoltam a füléhez majd kéjes hangon oda duruzsoltam neki

- Nem lesz semmi baj, ne félj…

Végig néztem ahogy az élet távozik belőle, ahogy a szemeiből eltűnik a fény. Igazából nem tudom meddig néztem a két élettelen szempárt, felváltva a két férfiét. A szobába ahol tartottak találtam egy csomó női ruhát. Talán korábbi áldozataiké voltak, talán nem mindenkivel játszották el ezt a ruhalevágós jelenetet… milyen ijesztő lehetet ezeknek a nőknek úgy felkelni, hogy meztelenül vannak kikötözve ez a két beteg állat kényére kedvére… túl sok itt a ruha… a szemembe könny szökik, a Gyűlölet könnyei, a kések még tovább szúrják a már halott testeket és egyet-egyet a koponyájukba állítottam, majd még egyet és még egyet és még egyet és még egyet és még egyet és még egyet… a végén már hely se volt ahova új kést szúrhattam volna…

Öltözés közbe találtam egy kopott könyvet. A Fájdalom megidézéséhez készült kis könyvecske… ezek szerint a Világba még több ilyen beteg van… Az Árny a fejembe szólalt meg…

- Tápláld a Gyűlöleted és a Gyűlölet elvezet a célodhoz…

Meg fogom keresni a többi ilyen szadistát és végzek minddel… A szobából ami egy pince volt a belvárosba kötöttem ki, közel ahhoz a megállóhoz ahol ezek a férgek rám találtak. Hát már sehol sincs biztonság? De van, ahol Én ott vagyok ott más Nő nem fog így szenvedni…

Fel szálltam a villamosra, hogy elbúcsúzzak attól aki voltam… érdekes, hogy pont ott ért véget a vissza emlékezésem ahol annak idején felszálltam…

A Végállomáson tértem magamhoz egy mosollyal az arcomon. Nagyon úgy fest ez lesz az utolsó ilyen emlék amit láthatok, még ha ezért ennek a Nőnek a lelkét is kellet adnia. Vajon a tetteinek nemessége megmenti majd a Lelkét az örök kárhozattól?