Tipikus jelek arra, hogy a kereskedelem elkötelezet dolgozója vagy. (Lidl edition)

Már jó párszor elgondoltam magamba, hogy össze szedem mind azt a tapasztalatot amit a kereskedelemben megszereztem.

Volt már erre egy korábbi nagysikerű verzióm (Vevő Lexikon ), de úgy gondoltam ideje lesz egy más szemszögből össze szedni ezeket a tapasztatokat, mind ezt leírva a saját stílusomba megfűszerezve néhány emlékemmel. A Lidl Edition zárójelben azért van ott mivel egyes részeket csak kollégáim fognak megérteni. Mindenki másnak elnézést. Jó szórakozást kívánok kicsiny alkotásomhoz

A kereskedelemben dolgozók legfőbb ismertető jele a hihetetlen gyors séta sebességük. Hatalmas erőfeszítésbe kerül számunkra lakóövezetben a megszokottnál kicsit lassabbnak lenni, mivel egy kóbor járőr minden kifogás nélkül megbüntethet minket gyorshajtásért, hiába csak egy 455-ért sétáltunk le a közeli pékségbe.

Ezen kereskedelmi tempó kialakulásának fő oka a következőre vezethető vissza. Képzeld el, hogy épp kiszállsz a kasszádból, végig nézve a sorokon sejted hogy nagyjából 5 teljes perced van hátra mire újra vissza hívnak jól megszokott kis kassza dobozod mellé. Ezen 5 percben el kell jutnod a bolt másik végében, ahol ott van a korábban elkezdett vegyes raklapod, ami telis tele van olyan termékekkel amik épp hiányoznak a polcon. A kasszád és a raklap közötti távolságot egy átlag vásárló gyerek nélkül kis kosárral nagyjából 3 perc alatt teszi meg(egy átlag nyugdíjas ugyan ezt a távolságot nagyjából 9 perc alatt teszi meg). Ez persze számodra elfogadhatatlan mivel így az idő limited már az oda vissza úttal már átlépted a kiszabott időkorlátot. Épp ezért a fizika törvényeit megcáfolva meghajlítod a teret és időt és éppen nem hangrobbanást generálva vágsz át az üzleten, ez lényeges, mert hangrobbanással járó károkat neked kellene össze takarítani arra meg már végképp nincs idő. Persze hiába van a fizika törvényeit megszégyenítő térmanipulálás, nem tudod bekalkulálni a vásárlói kérdéseket valamint azt az élő emberi blokkot ami közted és célod közé áll. Még így is sikerül a raklapodról eltüntetni néhány kartont ezzel is csillapítva a vásárlók mérhetetlen árú éhségét, de ennek a tér manipulálásának komoly ára van. Minden így nyert percért komoly árat kell fizetni. Rövid távon a harminc perces szüneteid tűnnek egy pillanatnak, hosszú távon pedig a szabad napjaid tűnnek úgy el mint ha nem is lettek volna. Lásd ezt a bejegyzést, terveim szerint kora délután akartam feltenni, de valahova eltűnt a mai napom…  Csak, hogy egy személyes példával illusztráljam mennyivel gyorsabb a kereskedelmi tempó mint egy átlagos emberé. Egy szép nyári este sétáltam a barátaimmal és nagyon mélyen elkezdtem beszélgetni egy másik kereskedelembe dolgozó barátommal. Mire észbe kaptunk és hátra néztünk a csapat többi részét nem is nagyon láttunk, nem is volt kérdés, hogy ez a kereskedelmi séta tempó.

Egy igazán profi kereskedő nem azt kérdezni, hogy az adott termékből van-e még raktáron… egy profi azt kérdezni mennyi van készleten. Már egy jó ideje nem vagyok Tescos mégis ha épp hiányterméket akarok venni reflexből kérem meg a volt kollégákat, hogy nézzenek egy készletet.

A legtöbb pékségben nagyon furcsán néznek rád ha kérsz négy 607-et és 712 mellé még fél tucat 337-et és rá kérdezel, hogy esetleg van-e olyan termékük ami hasonlít a 733. Mikor furcsán néznek rád látod meg, hogy van frissen sült 546 és abból is kérsz egy keveset. Személyes példám, hogy ha megyek más üzletek zöldséges részén és látok egy terméket nem azt gondolom, hogy lám a datolyaszilva itt mennyivel drágább, hanem, hogy a 49 nálunk mennyivel olcsóbb… kicsit durvább példa venni akartam magamnak egy kis bucit, hogy szendvicset csináljak belőle, de a Buci szó nem jutott eszembe csak annyi, hogy 220… az nap nem vettem 220-at, mert esélytelennek tartottam, hogy ezt a Lidl kívül bárhol is értenék, hogy mit keresek.

Bárhol is vásárolj. nem tudod megállni, hogy a zöldség osztályon ott hagyj egy rossz minőségű/penészes terméket. Leszeded és valamilyen módon külön rakod a többitől.

Ha nagyon elmélyedsz a gondolataidba észre sem veszed, de az ott „felejtett” árúkat vissza viszed az eredeti helyére.

Csakis végszükség esetében kérsz segítséget. Mindet a logikus helyén keresel, majd ésszerűség alapján végig járod az egész üzletet. Ha mégis valamiért segítségre van szükséged, még véletlenül se kérdezel meg olyan dolgozót aki a saját testsúlyával megegyező árút próbál valahogy benavigálni a helyére. Megvárod amíg szabad lesz a keze és akkor kérdezel. Persze ismered a köszönési formákat valamint elnézést kérsz a zavarásért és bármilyen válasz esetén mélyen hálálkodsz a segítségért.

Nem lepődsz meg ha egy akciós termékből az akció vége előtti nap estéjén már nincs.

Ha leigazított sorról veszel valamit automatikusan leigazítod magad után! Nincs mese ez tényleg van, egy nagyon jó barátommal vásároltunk némi alkoholt zárás előtt, amit levettünk azt le is igazítottuk, nem kereskedelembe dolgozó barátaink csak néztek, hogy mit is csinálunk.

Ha a polcon üres dobozt és egy dobozolót látsz kérés nélkül is bele dobod.

Az ünnepeket már régóta nem ünnepként éled meg, hanem hatalmas kihívásnak. Pontosan tudod, hogy a szeretet ünnepe csakis otthon zajlik szeretetben, az üzletekben nem. Több család széthullást hallgatsz végig, a vásárlók még ingerültebbek és még nagyon késztetést éreznek az üzlet teljes árukészletének felvásárlására. Már egy egynapos boltzárás esetén is olyan készleteket halmoznak fel, mint ha a világot már másnap ellepnék a zombik miközben egy nukleáris töltetett dobnak le minden nagyvárosra és csupán az óvóhelyekre bezárkózva élhetik túl az egészet. Ilyenkor mi kerekedők még jobban kihajtjuk magunkat és mindent megteszünk a túlélésért. Pár évvel korábban egy nagyon kedves barátomnál töltöttem a szilvesztert aki szintén szakmabeli. Egy nappal hamarabb érkeztem, hogy dumáljunk egy kicsit. Nagyon nagy terveink voltak és még sok mindent meg akartunk csinálni a többiek érkezése előtt. Az egészből lett egy nagyjából 14 óra alvás és a „többiek fél óra múlva jönnek, le kellene zuhanyozni és fel kellene öltözni addigra” helyzet lett.

Eszedbe se jut félórával zárás után bejutni az üzletbe, sőt ha zárás előtt akár egy órával is mész be, lapos kúszásba és gyors vágtába intézed el a vásárlást (természetesen leigazítva magad után) eszedbe se jut kifejezéstelen arccal cammogni a sorok közt, majd meglepetten nézni az eladóra amikor közli, hogy 5 perc múlva zár az üzlet.

Amennyiben rendelkezel rock/punk ismeretekkel fejbe nagyon sokszor eszedbe jut jó pár szám. Köztük a következők:

- ROAD – Vedd el
- The Grenma – Mindenki
- Alvin és a Mókusok – Kurva élet
- Aljas Kúszóbab – Vásárló láz
- Tankcsapda – Egyedül a világ ellen/ Köpök rátok

Valamint ha a sorozatok világában jártas vagy akaratlanul is felrémlik néha a Walking Dead.

Ölni tudnál amikor meglátod, hogy a kasszás a termékeket egyenként kézbe véve keresi mindegyiken a vonalkódot.

Sorban állás előtt tudat alatt mérlegeled melyik sorba érdemes beállni. Figyelembe veszed a kasszás kasszázási sebességét, lassabbak esetén még meg is jegyzed magadba hogy ennek biztos nem 33-as a pozi száma, megnézed milyen emberek állnak a sorba és mennyi termékkel, majd mindent össze vetve választasz sort.

Miközben kasszázol fejben már meg is főzöd a másnapi menüt. Folyamatosan ihletett merítve a vásárlók által vásárolt termékekből. Persze közbe fejbe össze szeded mi mindent is fogsz megvenni műszak után.

Minden a vásárlók által elsütött viccet már annyiszor hallottál, hogy az összesre van már egy válaszod. A van de nem adom oda poén elsőre még vicces, sokadik hallgatás után már unalmas.

Meglepő a nálad lassabb kasszások számára, hogy mire ő lehúz egy terméket, te már rég elpakoltad az előzőt és türelmetlenül vársz a következőre. Szíved szerint kitessékelnéd a kasszából és megmutatnád neki, hogyan is kell ezt csinálni.

A Pin kód majd zöld gomb felszólításra meg már tényleg csak annyit tudsz mondani, hogy „tényleg?” .

Mindig megköszönöd a vásárlást, még amikor te fizetsz is.

November 1. avagy egy "érdekes" motivációs írásom

November 1.

Ma van az a nap amikor mind kimegyünk elvesztett Szeretteinkhez és emlékezünk azokra a régi időkre amikor még köztünk jártak. Milyen jó is volt amikor még ott voltak velünk, sok szép emlékünk közepette ég le a gyertya amit még érkezésünkkor gyújtottunk. Így tettem ma én is…

Szeretek kimenni más napokon is oda, elbeszélni vele az életem alakulásáról. Minden fejleményről, úgy mint még annak idején életében… Így tettem ma is, de valamiért egy másik emlék is eszembe jutott. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy elveszett szeretteink olykor értünk haltak meg, olyas valamit vállaltak át a sorstól ami minket ért volna. Ez a gondolat sokáig foglalkoztatott és eljutottam oda ami a mai felfogásom és amit szeretnék veletek megosztani.

Sok rossz dolog ért már az életbe, több mint amennyit a koromból adódóan érdemeltem volna. Anyum erre mindig azt mondta nekem, hogy ilyen a mi sorsunk. Nekünk nem jár a könnyű út, mindenért meg kell küzdenünk, lehet másnak természetes, de nekünk nem… nekünk mindenért küzdeni kell. Nagyon igaza volt… Nem gondolná ma már senki, de én nem tudtam érthetően beszélni. Senki nem értette meg a szavaimat, minden szót teljesen máshogy ejtettem mint kellet volna, egy selejt voltam a mások szemébe… Egy kolonc… De tudjátok mit? Én nem adtam fel!

Anyum elvitt egy logopédushoz és elkezdtem a tanulást, viszont nekem ez nem volt elég. A kis lila könyvem, amibe ott voltak a betűk, amiből a logopédián tanultam a betűk kiejtését haza is vittem, ott anyummal gyakoroltam. Egy idő után ez sem volt elég, nagycsoportos koromra már megtanultam a betűket, de nekem ez sem volt még elég… lassan megtanultam össze olvasni őket, hogy a kiejtésem még tökéletesebb legyen… Emlékszem amikor elsős koromba a többiek azzal dicsekedtek, hogy ők már ismerik a cica betűt… nem voltam túl népszerű amikor elmondtam, hogy én meg már magamnak olvasom az esti mesét. Nagyon sok munkám volt benne, de megtettem. Kitűztem a célom és MINDENT megtettem érte. Túlmutattam önmagamon azért, hogy elérjem. A beszédhibás kisfiú először sorra nyerte az iskolai mesemondó versenyeket majd a szavalásba is megtalálta önmagát. Bárki képes túl lépni a saját árnyékán ha elég időt, energiát és akaratot rá fordít! Ha én meg tudtam csinálni akkor te is képes vagy rá! De most kicsit elkalandoztam…

Mindennek meg van az ára…

Egy szerettünk elvesztése egy nagyon magas ár… Az a fájdalom hatalmas ár… Egy olyan ár amiért nem kaphatok kevesebbet mint ami jár. Nem érhetem be egy silány élettel, az Ő emlékéért nem, az a fájdalom amit akkor átéltem nem érhet ilyen keveset. Többet érdemel egy elhunyt emléke…

Hogy ezt mért nevezem motivációnak? Mert engem ez is előre visz. Amikor nincs erőm mosolyogni eszembe jut ez a fenti kis monológ. Nem pazarolom el az életem! Olyan életet akarok élni ami megéri ezt az árat. Ez pedig hatalmas ár…

Amikor panaszkodsz, jusson eszedbe, hogy az a szeretted akihez ma kimentél nem teszi ezt… te még élsz, élvezd ki minden percét és élj egy olyan életet aminek a végén egy mosollyal az arcodon tudsz távozni. Morbid életcélom van lehet, de engem ez előre visz…